2022. március 15-én, egy hűvös, nemzeti emlékeket is felelevenítő tavaszi reggelen egy érdeklődő egyencirmos cirkált Dunakeszi külterületén, egy takaros kis családi lovarda rendezett karámsorai között. A békésen szénázgató lovak ropogtatása egyfajta léleksimogató zeneműként kísérte a Visegrádi-hegység távolba vesző vonulatának látványát.
Lovasok számára ez az egyenropogtatás sokszor olyan, mint egy megkomponált szimfónia, és jelenti egyszerre a külső és a belső békét is. Fel is merülhet a kérdés, hogy miért olyan meghatározó, különleges ennek a monoton őrlőmunkának a zsongító zenéje? Rejtély, de olyankor békesség van.
Kevés ennél ideálisabb érzés adhat alapot egy baráti beszélgetésnek, amely karöltve jár a hálával és a szerencsével is, és ezen a fórumon lejegyzésre is kerül. Zsuzsi bemutatkozását követően a kézfogása nyomán egy Váci Mihály idézet is megelevenedik:
“..és érezzék egy kézfogásról rólad,
hogy jót akarsz, és te is tiszta jó vagy,
s egy tekintetük elhitesse véled:
szép dolgokért élsz – és érdemes élned.”
A helyi adottságoknak megfelelő, lószerű tartástechnológia jellemzi a családi méretű lóállományt, melynek hozzávetőlegesen fele-fele saját tulajdonú, a többiek kiváltságos barátok még kiváltságosabb hátasai. Kisebb, szociális érintkezésekre alkalmas csoportokban, ad libitum szénával, messziről kerülve a lóbeállót tengetik hétköznapjaik telivérek, félvérek, lipicaiak közösen. Beszélgetésünk kezdetén, Zsuzsi körbejár, és leveszi a jószágokról a lótakarókat. Megelőzi a kérdést is:
– Ez azért van, mert hülye vagyok – gyakorol szokatlan hangvételű önkritikát, miközben babrál a kapcsokkal – a lótakaró. Engem nyugtat meg. A beállóba nem mennek be a lovak, mikor csapadékos tél van és fúj a szél is, én vagyok nyugodt, ha rajtuk van.
Miközben a nap sugarai melegítik a még kissé lelapult lószőrszálakat, a lovak érdeklődése is felélénkülni látszik. Ki-ki a maga vérmérséklete szerint káderezi le a szokatlan jövevényt, aki egy gyűrött bőrnotesszel a kezében érkezett. A notesz, amelynek tengervíz áztatta lapjai sárgák már, soha nem látott érdeklődést váltottak ki a lószágokból. Borítóját egy anyagában nyomott angol iránytű halvány vonalai fedik, melyet egy kézműves horgony és egy virágos hajókerék kapcsol össze, toldozott-foltozott bőrmadzagok végén fityegve. Az elmondások alapján, ami ebbe lejegyzésre kerül, abból szokott is lenni valami vállalható, érdemi megjelenés. Kiszimatolni látszik ezt Miss Marple is, a sötétpej telivérhölgy, aki az Agatha Christie regények minden lében kanál, az írónő saját nagymamájáról mintázott önkéntes nyomozóhölgye után kapta a nevét. A detektívtörténetek főszereplőjének neve ekkor úgy tűnt, igazán illik a viselőjéhez, aki szag- és ízmintát vett a békebeli noteszborítóról és annak tulajdonosáról egyaránt. Minden lótársa követte a példáját, ki-ki a habitusának megfelelő közvetlenséggel csatlakozott be a beszélgetésbe, simogatást, figyelmet követelve. Volt olyan hátas is, aki egy üres abrakösvödörrel érkezett a párbeszédbe, egyértelműsítve az elképzelését a további teendők irányáról.
– Miss Marple volt az utolsó ló, akivel versenyben futottam. Itthon készítettük föl közösen a párommal, Jozef Parigallal, a közeli mezőkön – veszi át a szót a gazdája – mikor hozzánk került, teljesen be volt zárva, kedvetlen volt, bizalmatlan az emberrel. Elvitathatatlan szerepe van benne, hogy további lépéseket tettem az önképzésem rögös útján. Fizikálisan is hordozta a lószerűtlen tréningmunka eredményeit. A ló természetéhez közelebb eső tartástechnológia, a környezetváltozás sokat javított az emberekhez fűződő általános viszonyán, miután hozzánk került. Nekem korábban a természetes lóképzés több itthoni képviselőjétől volt alkalmam tanulni, és ezzel a tudásommal igyekeztem a ló számára is értelmezhetővé tenni a rá váró feladatokat a közös utunk során. Akkoriban a galopp is az életem része volt. Az igazi áttörést a kapcsolatunkban az hozta meg, mikor elkezdtünk közösen Halápi Roland, Lovakkal másként elnevezésű külsős kurzusain rendszeresen részt venni. Lehetővé vált, hogy hétközben szabadmunkát, nyakszáras munkát kérjek a patás detektívhölgytől, miközben zajlott a vágtamunkája, felkészítése is a környék erre alkalmas terepein. Hétvégén pedig versenyben futottunk, sokszor pénzdíjas helyezésért. – simogatja meg hű hátasát Zsuzsi.
12 év a magyarországi galoppsportban, rengeteg istálló- és lovasmunka, szerelem, hobbi, hivatás, megélhetés, minden ami az életet jelentette valaha a zsoké hölgynek, ma már a múlt része.
-Miért hagytad abba? – tette fel a kérdést a noteszes hölgy.
-Mikor én elkezdhettem lovakkal foglalkozni, az egy nagyon nagy kiváltság volt számomra – gondolkozik el a lovas hölgy – bár a lószeretet anyai ágon öröklődött nálunk, nekem többször kellett bizonyítanom a kitartásomat. Olyan mesterek istállóiban dolgozhattam, mint a legendás Aperianov Zakariás, vagy Klimscha Albert. Minden a lovak körüli munkával kezdődött, az istállómunkával, a körletrenddel ismerkedtem, legfeljebb lovat ápolhattam kezdetekben. Minden nap gyalog mentem át a Dunakeszi Tréningtelepre otthonról, ez legalább 10-12 km oda-vissza, hosszú hónapok, szűk évek teltek el, míg valahol lovaglási lehetőséget kaptam egyáltalán. Azokat a lehetőségeket pedig nagyon megbecsültem és ünnepként tekintettem rá.
– Ezeknél a mestereknél a versenyeredményeken túl, a ló szeme volt a jó munka mértékegysége, de az osztályozta az emberét is. Amikor a mester bejött az istállóba, minden ló szemének kíváncsiságot, érdeklődést, életörömöt kellett tükröznie, és ez így is volt. – kifújja a maradék levegőt Zsuzsi, mielőtt folytatja – 12 év után elfáradtam, egyszerűen elég volt.
Észrevettem magamon, hogy már nem tudok feltöltődni, nem okoz akkora örömet a lovakkal együtt töltött idő, a felkészülés, a versenyek. Ezeknek a telivéreknek van, hogy az az egy óra, amit emberrel tölthetnek, az jelenti magát a szabadságot, lehet a nap fény- illetve mélypontja. Nem tehettem meg, hogy a frusztrációmat, a fáradtságomat, a türelmetlenségemet patás munkatársaimon vezessem le, és még azt az örömet is elvegyem tőlük. A fáradt ember könnyebben is hibázik, és ennek a versenypályán nagy ára lehet mind az ember, mind a ló vonatkozásában.
Magamat és a lovakat is jobban tisztelem ennél. Azelőtt kezdtem új utak keresésébe, mielőtt meggyűlölöm őket, vagy ezt az egész életformát. Hittem benne, hogy a munkám hozzáadott értéket képvisel, nem csak az adrenalin löket motivált, a nyeremények, az a semmihez nem hasonlítható játékos, taktikai élmény a ló hátán, ahogy száguld a pályán, és villámgyors közös döntéseket kell hozni, hogy minél előkelőbb helyen fussunk át a célvonalon. Volt olyan időszakom, amikor igen jó megélhetést jelentett az itthoni versenyzés is, de többször volt lehetőségem, hogy a világ számos pontján belekóstoljak más nemzetek által képviselt lóverseny hagyományok megélésébe is. A fáradtságon, a későbbiek pénzügyi nehézségein túl, leginkább az emberi problémák és a kicsinyesség vezetett a versenyzés abbahagyásához. Fontosnak tartom azt is, hogy
több lábon álljak, így nem kell anyagi indokok miatt a lovak jólétére hátrányos döntéseket hoznom a portámon.
– Volt nagyobb lovas baleseted? – hangzik el a kérdés.
– Alapvetően szerencsés vagyok – válaszolja Zsuzsi – a pályán sosem volt említésre méltó sérülésem, de itthon a saját lovammal egy terep alkalmával beváltottam a legnagyobb félelmem. Mindig rettegtem tőle, hogyha egyszer elesek, akkor lebénulok, és akkor nem tudok majd többet lóra ülni. Remény, a most már 20 esztendős félvérem szeretett ágaskodni, és az erdei túránkon egy kvados csapat közelsége triggerként működött nála, két lábra állt, és akkor elestünk, én pedig a ló alá kerültem. Percekig csak ültem, nem éreztem a lábamat, tehetetlen voltam, nem tudtam mitévő legyek. Emlékezetes fájdalom járta át az alsó végtagjaimat, mikor visszatért beléjük az élet, de akkor annak elmondhatatlanul örültem. Azt jelentette, hogy tudok mozogni.
– Szót kell ejteni erről is, ha már lóversenysport…. állatvédelem…
– Számomra mindig egy kettősséget jelentett az eddigi lovas pályám során, hogy jót teszek-e azzal, amilyen életutat választottam, azokkal, akiknek a szeretete ebbe az irányba terelt. Vagyis a lovakkal. – gondolkozik el Zsuzsi – Én abban hiszek, hogy sokkal többet kell előzetesen beletenni szeretetben, munkában, időben, pénzben, az ember önképzésébe, a
lovak jólétébe, tréningjébe, tenyésztésébe, konkrétan mindenbe a lóversenysportba, és csak utána kivenni belőle bármit is. Ezek az arányok jelenleg nagyon el vannak csúszva, és a civilizációs betegségek nem kímélik a világ ezen részét sem. Nincsenek azonnali eredmények, ezek nem gépek, hogy gombnyomásra működnének. Hordozzák az időtlenséget, úgy, hogy emlékeztetnek rá, hogy mindennek megvan a maga ideje. Eredetileg ménesi körülmények között is van egy játék, hogy ki a gyorsabb lovak között, egy szelekciós tényező. Amelynek nem a gyorsasága kiemelkedő, annak más szerepben lehet erőssége a lovak közösségében is, természetes alapjai vannak a lósportnak is. Dolgoztam olyan lovakkal, akik győzni akartak. A sport, a mozgás emberek között egy rekreációs tényező, a versenysport azonban nem való mindenkinek, ez igaz a lovak, telivérek világára is. A ló több évezredes háziasítása során idomult a szerepe a természetes és az épített világban az emberrel közös lovas hagyományokhoz. A túlélés záloga talán az, hogy a helyi adottságoknak és a korszellemnek megfelelő perspektívákat tudjunk biztosítani egymásnak.
Egy örökmozgó miniatűr rókavadász, Bodza, vagyis egy kölyök foxi farokcsóválása, játékra való invitálása és lelkesedése szakítja meg a beszélgetést. Elmondhatatlanul aranyos, nem lehet nem észrevenni, de ez nem is opció számára. Őt észre kell venni. Igazi simigyűjtő ő is, mely igaz az összes szőrös, patás, tappancsos jószágra, akik bemutatkoztak a beszélgetés során. Ez mindent elmond a gazdájukról, lóversenyzés ide vagy oda, Zsuzsira egyetlen egy panasz sem érkezett, sőt állatjóléti szempontból biztosan ötösre vizsgázott volna, ha van valahol ilyen vizsgatárgy.
Lejegyezte: Ledniczky Éva
A pillanatot megörökítette: ZL Photo és Ledniczky Éva