2025. május első hétvégéjén közel egy tucat lovas vágott neki egy három napos lovas kalandnak, az Alföld szívében, Ópusztaszeren. A Pusztaszeri Tájvédelmi körzet szikes pusztái és kiterjedt erdős- homokos területei, végtelen legelői adtak otthont egy különleges lovas programnak a pusztában, az Ópusztaszeri Akhal-Teke ménes szervezésében, a Cseppentő család lovas birtokán.
A Szarvasűzés nevet viseli ez a páratlan élménycsomag, megelevenítve a Csodaszarvas legendáját, mely talán a legfontosabb eredetmítoszunk. A történet a hun és a magyar nép közös származását és honkeresését meséli el.
„Űzik a vadat, a szarvast,
Ép az isten-nyila-módra;
Hegyen-völgyön, árkon-bokron,
Szarvas után nyomról-nyomra.
Száll a madár, ágrul ágra,
Száll az ének, szájrul szájra;
Fű kizöldül ó sírhanton,
Bajnok ébred hősi lanton.”
/Arany János: Rege a csodaszarvasról – részlet/
A történet főszereplői Nimród király két fia, Hunor és Magor egy vadászat során egy gyönyörű, fehér szarvasünőre lettek figyelmesek, és napokig követték őt, egyre távolodva az otthonuktól. A vad a Meótisz (az Azovi-tenger vidéke, a Fekete-tengertől északra található) mocsaraiba vezette a vitézeket, aztán nyomtalanul eltűnt. Letelepedtek, majd rátaláltak az alán fejedelem lányaira, akiket feleségül is vettek. Az ő leszármazottaikból született meg a két rokon nemzet: Hunortól a hunok, Magortól a magyarok. A monda a sorsszerű hazatalálás szimbóluma, ahol a szarvas egyfajta égi vezetőként, totemállatként jelöli ki a nép jövőbeli otthonát. A történet szerint a Csodaszarvas nemcsak a földi mocsarakon át vezette Hunort és Magort, hanem felugratott az égre is. A Tejút fehérlő csillagsávja az a porfelhő , amit a menekülő vad vert fel vágtázás közben.
Ezt a csillagporral hintett utat a Lelkek útjának, vagy a szarvasok nyomdokának is nevezik. Ez az akciódús élménycsomag kizökkenti a lovas lelkeket a szürke hétköznapokból. Nem csak egy nomád jellegű lovastúra, lélekreszóló tartalommal tölti meg a sportos pusztai vágtákat. A szarvasűzés koreográfiája nem csak a honfoglalás koráig nyúlik vissza, hanem megjelenik a szkítáknál és a hunoknál is, mely etnikai és kulturális rokonságunkat is tükrözi.
Lovas baráti társaságunk már ismerősként tért vissza a ménes történetéhez, sokadik alkalommal. Vannak akiknek a hátasa már régi ismerősként köszöntötte a lovasát. Ezt a hosszú hétvégét azonban szokatlanul izgatott várakozás előzte meg. Azt tudtuk, hogy a lovakba nem fogunk csalódni és a felszerelés is kifogástalan lesz. Jurtában azonban a társaság nagyrésze még nem aludt korábban, és csapatba verődve sem üldöztünk még szarvasnak öltözött lovast, vagy szarvasnak öltözött lovat, igazából szarvast se. El sem tudtuk képzelni milyen lesz, a szervezők pedig az utolsó pillanatig őrizték a titkot.
Apropó szarvasok meg maszkok és lovak, vagyis szarvasmaszkos lovak. Ez a sztyeppei népek egyik legizgalmasabb mitológiai alakja, ahol a ló és a szarvas egyetlen lénnyé olvad össze. Ez a jelenség nemcsak legenda, hanem régészetileg igazolt valóság is. Az Altaj-hegységben talált, jégbe fagyott szkíta sírokban találtak olyan lovakat, amelyek fejére nemezből és bőrből készült, hatalmas agancsokkal díszített álarcokat adtak. A paziriki sírhalmok (kurgánok) magas rangú szkíta törzsfők és királyok végső nyughelyéül szolgált, és gyakran 10-20 lovat is melléjük temettek. Ezek a lovak viselték az agancsos álarcokat. A szarvas a pusztai népeknél az alvilág és a felső világ között vándorolt. Hitük szerint a maszk segítette, hogy ne csak a földön, hanem az égi szférákban is vágtázhasson, elvíve a halott király lelkét az ősökhöz. A pusztai hitvilág szerint a lélek magától nem találna utat a csillagok közé, kell neki egy közvetítő állat mely hazavezeti. A ló, a harcostárs aki ismeri a gazdáját és a szarvas, aki ismeri az égi ösvényeket. Bár a magyar királysírokból (a kereszténység felvétele miatt) ezek a maszkok hiányoznak, a nép emlékezete megőrizte a minőséget.
Mielőtt azonban elmerülnénk a Szarvasűzés ópusztaszeri rituális vágtájában, még engedjetek meg egy kis kitekintőt. A budapesti Hősök terén található Milleniumi emlékmű központi alakjai, a hét vezér lovasszobrát mintázza meg (Zala György alkotása), törekedve a honfoglalás kori hitelességre. Tas vezér alakja gyakran kapcsolódik az arhaikusabb, sámárisztikusabb rétegekhez. Lovának szerszámzata, a kantárján megjelenő agancs-motívum, egyfajta rituális maszk, mely a honfoglalókat az ősi sztyeppei gyökerekhez és a Csodaszarvas-legendához kötik. Tas a hagyomány szerint Lél (Lehel) apja volt. A magyar törzsi szerkezetben a vezérek nem csupán katonai vezetők voltak, hanem a nemzetség vallási-szakrális integritásának az őrzői is.
Az akhal teke lovak, melyek Ópusztaszeren megelevenítik ezt a mondakört, a Szarvasűzés program keretében, ma Türkmenisztán nemzeti szimbólumai. A türkmének a mai napig gyakran díszítik a lovaikat, az ég felé mutató, agancsszerű fejdíszekkel, őrizve ezt a spirituális kapcsolatot az éggel. Az Alföld szívében, a program keretein belül mi is részesei lehettünk a legendáknak, átlépve a hétköznapokból a mítoszok földjére, akhal teke lovakon.
Az akhal tekék a honfoglalás kori lovakkal legnagyobb genetikai egyezőséget hordozó ma élő lófajta. Arany- és metálfényben tündöklő szőrzetük okán a népmeséink mitikus aranyszőrű paripájaként vágtattak be a köztudatba. Ez az egyedülálló fémes csillogás nem csupán optikai csalódás, hanem egy biológiai és genetikai sajátosság, amely semmilyen más lófajtánál nem található meg ilyen mértékben. Származási helyük a Karakum-sivatag, ahol a csillogás nem dísz, hanem a túlélés egyik formája. A sivatagi délibábos, vibráló fényviszonyok között ez a metálfény segített elmosni a ló körvonalait, így a ragadozók nehezebben vették észre a távolból.
A fajta kialakulásában ez a sivatagi környezet játszott döntő szerepet, szikár alkatot, acélos izomzatot és páratlan kitartást eredményezett, mellyel jó takarmányhasznosítás is párosul.
Hivatalos méneskönyvét viszonylag későn, 1932-ben fektették le, de a türkmén törzsek évezredeken át szájhagyomány útján, vérvonalak szerint tenyésztették, óvva a vértisztaságot.
A Szarvasűzés látványos koreográfiája nem csak a honfoglalás koráig visszanyúló gyökerekkel rendelkezik a magyar lovas kultúrában.
Megjelennek a szkítáknál és a hunoknál is, mely etnikai és kulturális rokonságunkat is tükrözi. A program során nem csak a küllemi sajátosságaik, de tanulékonyságuk és kiemelkedő intelligenciájuk is megmutatkozik a pusztai népek harcmodorát megidéző élménycsomagban. Az akhal tekék pedig rendkívül gyorsan sajátítják el a látványelemek összetett sorrendjét, mely komoly harci előny lehetett a múltban is. Lovasként pedig kis gyakorlással rendkívül élvezetes csapatépítő program, amelyet minden résztvevő az egekig magasztalt ezen a májusi hétvégén is.
Valóban lehet ezer éven átvágtatni szarvasok nyomdokán metálfényű lovakon a dél-alföldi pusztában?
Nagyon úgy néz ki, hogy igen. A reggel, amely indulás előtt a csapatunkra köszöntött ezen a késő tavaszi napon, semmiben nem különbözött az előzőtől. Talán csak várakozásból, izgalomból volt egy kicsit több, mint amit megszoktunk. Én magam Vazul, egy 18 esztendős herélt hátán vághattam neki a kalandnak, mely egy életre a lelkembe is vésődött.
A délelőtt folyamán vizes árkokon gázoltunk át, alakzatokban lovagoltunk, körben forogtunk, vezényszóra rendeződtünk, szétváltunk, megfordultunk ha kellett. Csapatostól. Közel egy tucat ló és lovas mozgásának fegyelmezett összhangja mutatkozott meg játékos keretek között. Nem gyakoroltunk rá hónapokat, a lovainkon másodszor ültünk talán akkor.
Megismerkedtünk az egyik legősibb támadó formával, a Nyílhegy, vagyis Ék alakzattal is, ahol ék alakban vágtáztunk a (képzeletbeli) ellenség felé csapatban. A délután folyamán pedig pedig a környékben portyázva miután egy megelevenedett mitikus lénybe botlottunk, élesben is kipróbálhattuk a délelőtt során tanultakat.
Várakozással telve lépdeltünk éppen a lovaink hátán a homokban, mikor a sor elejéről egyszer csak egy határozott férfihang jelezte, hogy szarvast lát, és ezzel egyidejűleg meg is iramodtunk. Játékos vidámsággal vágtattunk a szarvasnak öltözött lovasunk után erdőn-mezőn keresztül, önfeledten. Egy mezőre kiérve bekerítettük, de túljárt az eszünkön és megszökött, majd bottal üthettük a nyomát és újabb hajsza következett. Bíztunk benne, hogy hatalmas agancsával nem fog fent akadni egyetlen ágon sem, de ügyesen manőverezett az erdei utakon aranyszőrű hátasán az éllovas.
Hogy mi lett a Szarvasűzés vége? Azt sajnos nem árulhatom el, de jó szívvel ajánlhatom ezt a programok bármely gyakorlott lovasnak, aki egy olyan élményre vágyik, mely szerintem a világon teljesen egyedülálló. Hozzánk ráadásul lélekben is nagyon közel áll. Csillogó szemmel és hálatelt szívvel vezettük vissza a lovainkat a program végeztével a ménesbe. Az esti tábortűzig a függőágyakban pihengettünk és múlattuk az időt sötétedésig, mire egy lovas társunk valódi moziélményt varázsolt a csillagos égbolt alá a puszta közepére. A tűz látványa, sokatmondó pattogása méltó keretet adott ennek rendkívüli napnak ezzel a közösségformáló élménnyel.
Ismeritek Hidalgo – a Tűz óceánjának történetét? Egy lovat próbáló őrült sivatagi vágta, ember és ló a végletekig kitartó, semmihez sem hasonlítható kapcsolatáról.
Ha a fajtában nem is, de a megtett távolságokban azért van hasonlóság, bár a filmet fiktív történetként jegyzik, amelynek nincs valóságalapja. A filmbeli verseny, az „Ocean of Fire”, egy 3000 mérföldes (kb. 4800 kilométeres) távot ölelt fel az arab sivatagon keresztül. Az Asgabat–Moszkva távolság leküzdése lóháton extrém körülmények között, egy valódi, dokumentált történelmi teljesítmény, amely során türkmén lovasok 4300 kilométert tettek meg. Ez a teljesítmény bizonyította be a világnak az akhal teke fajta páratlan szívósságát. A leghihetetlenebb rész ezen a távon a Karakum-sivatagon való átkelés volt, ami mindössze három napig tartott, de ez alatt a lovak és lovasaik 360 kilométert tettek meg. Vízhez sem jutottak ezen a szakaszon. A célbeérés után fektették le a fajta modernkori méneskönyvének az alapjait.
A fikciót ezúttal túlszárnyalja a valóság és egy legendás lófajta, mely a “vért izzadó mennyei paripák” szellemiségét őrzi évezredek óta. Ópusztaszeren, a valóság nyomán ahogy megelevenedik az eredetmítoszunk játékos keretek között, ezeknek a páratlan lovaknak a hátán azt nagyon nehéz szavakkal visszaadni. Felszabadító találkozás ez a lovasnak önmagával, és a társaival nyeregben. Igazi lélekreszóló élmény, amit az örök emlékezetünkbe véstünk, és ami sokkal időtállóbbá kovácsolta a barátságunkat is.
Lejegyezte: Ledniczky Éva
A fotókat és a videókat a rendelkezésünkre bocsájtotta: Cseppentő Réka és Kovács Gábor (SVRider)
További információ a programról: az Akhal-teke ménes honlapján
