Kirgizisztán vad, érintetlen, hegyekkel szegett vidékére vezetett a sors fonala, 2026. júniusában, a nyári napfordulót követően. A Tunduk, svájci kalandútra szervező céggel közös együttműködésben egy fél tucat lovas, és családtagjainak az álma válhatott valóra a Tien-san, vagyis a Mennyei hegység vonulatai között, belső-Ázsia szívében.
Ez az ősi, nomád gyökerekkel rendelkező ország, melynek történelme, kultúrája ezer szállal kötődik a lovakhoz, lovas hagyományokhoz, új fejezetet nyitott a sorsunk könyvében is. A Selyemút egykori kulcsfontosságú csomópontja, a térség kulturális és kereskedelmi hídja volt, ahol a legjobb, legszebb lovak is gazdát cseréltek. Ma a posztszovjet Közép-Ázsia egyik legnyitottabb, legzöldebb, érintetlen természeti kincsekben bővelkedő, álomszerű vidéke. Utunkat, több mint fél éves várakozás, és szervezés előzte meg, de a végeredmény minden várakozást felülmúlt. A végtelen hegyek közt lovagolva egy olyan ősi világkép nyomai vettek körül minket, amely karakteresen meghatározza a mai kirgiz gondolkodást is. A tengrizmus Közép-Ázsia nomád életfilozófiája, mely nem a templomok alapkövein, hanem a természet és az ősök tiszteletén alapul. A lovas ember, ennek a világszemléletnek a szerves része, a ló pedig az ősi hit szerint a közvetítő aki képes átjárni a földi világ és az ég között, ahonnan maga az élet származik.
Ereszkedjünk azonban most vissza egy rövid útleírás erejéig a földre, kezdjük 2000 méter környéki tengerszint-feletti magassággal. Viselhető, de nem kifejezetten rövid repülőút végén Bishkekben találtuk magunkat, ahonnan kisbusszal mentünk az Isszik-kul tó déli partjára. Kek-Say völgyben ért minket az első napi szállásunk, felújított jurtákban, egy helyi család páratlan vendégszeretetét élvezve. A végtelen égbolt alatt, egy a hegyekből lezúgó, gleccser táplálta hűs vízfolyam adta a zenei aláfestést. Kis pihenést követően, délután házhoz jött a szirti sas is gazdájával, és egy kirgiz agárral, a tajgánnal, stílusos lókísérettel bemutatót tartani.
Ezek az óriás ragadózó madarak, egyébként tojók 15 évig szolgálják a gazdájukat és a családot, folyamatosan vadásznak, nyulakat, rókákat, farkasokat is elejtenek. A szolgálati idő letelte után pedig ünnepélyesen visszaengedik őket a vadonba. Szavak nélkül hagyta a kis csapatunkat a bemutató, ahol ezt a mély köteléket tapasztalhattuk meg az ember és az állatai között.
A napot megkoronázta az első kóstoló a híres kirgiz vendégszeretetből. Helyi alapanyagokból készült fogások végeláthatatlan sora kísérte az esténket, a földön ülve, kés nélkül terített asztalunkon. Ez nem hiányosság, hanem a bizalom jele, hogy nincs az asztalon, ott béke van, vagdalkozás nincs. Minden előre felvágnak, a kenyeret pedig csak törni szabad.
A pirkadat vízzúgással és lónyerítéssel köszöntött másnap minket. Lovaink felnyergelve érkeztek a szállásunkra, hogy egy hegyi patak mentén felszaladjunk a hátukon 3000 méter fölé, majd leszaladjunk. A völgy mesevilága feltárta előttünk a kincseit, vasalatlan lovaink hátán kaptattunk fel a meredek lejteken, több szabadon élő ménest érintve az utunk során. Rendkívüli szerencsével kísérve érkeztünk vissza a jurtatábor menedékébe, mielőtt nagy intenzitással lecsapott a vihar. A hósipkázta, 5000 méter körüli hegycsúcsok mögül váratlanul bukkantak elő a fekete fellegek kiváltva az esti locsolást. Ezek az égi drámák gyorsan jönnek, gyorsan mennek még ebben az időszakban, ők a felelősek a harsogó zöld látképért, amelyben még a sivatagos környezet is kivirágzott idén.
Miután elvonult a vihar, mi átköltöztünk a következő jurtatáborba, egy másik családhoz, és közösen készítettük el az aznapi vacsoránkat, az oromo-t. Ez egy hajszálvékonyra nyújtott, tekert, husos-zöldséges, gőzölt tésztaétel. Az élménydús napot folklórkoncert zárta az ebédlőben, ahol hallhattuk élőben az ősi komuzt is és a doromb szinte hipnotikus vágtát idéző hangja is felcsendül. Közös tánccal zártuk a napot.
A soron következő élmények másnap kettős megélést hoztak számomra. A táj megváltozott, korábbi hátasaink nyergében az Ak-Sai kanyon lélegzetelállító vonulatai közt vitt az utunk. Apropó nyergek. Egy kis időutazásra vittek minket ezek a jól párnázott favázas szerkezetek is, melyek a látszat ellenére rendkívül kényelmesek, és kiesni is nehéz belőlük. Hagyományos közép-ázsiai nomád nyergekbe, vagy felújított McClellan típusú vázas nyergekben lovagoltunk. Ki lehetett volna menni bennük a világból. Az 1850-es években ez lett az amerikai lovasság hivatalos nyerge, strapabírósága és a ló hátát kímélő kialakítása okán az egész világon elterjed, így jutott el erre a vidékre is.
A kanyont sajnos egy kicsit könnyebben járhatóvá tették a szezon előtt az autók számára, ami megnehezítette a gyorsabb haladást lovakkal. El nem lehetetlenítették persze, jó néhány adrenalindús percet szereztünk így is magunknak.
Napközben megfürdettük a hátasainkat az Isszik-kul tóban, egész pontosan megismertettük őket az álló vízzel életükben először. A délután egy kis gyalogtúrával és fürdőzéssel tettük teljessé, az est leszálltával számomra pedig megkezdődött életem egyik legnehezebb éjszakája. Ebben a magasságban már nem viccelnek a hegyek. A nem megfelelő folyadékpótlás, a színkülönbségek észrevétlen megterhelése és majd megvéd a hajam a naptól mentalitás, egy kávé kíséretében benyújtotta a számlát. Ahogy a térerő eltűnt, összeomlott a rendszerem, és 24 órán át tartó harcot vívtam a folyadékmegtartásért. Ezen nem segített a másnapi autót sem vissza a hegyekbe. Csatákat vesztettem közben, de a végső háborút megnyertem. A hópárducok földjén visszakaptam az erőmet is, csak nem rögtön.
A lovas csapat többi tagja Baiboosun Természetvédelmi Területen töltötte a nap további részét. Ez a vadregényes hegyvidék a „hegyi szellemek”, azaz a veszélyeztetett hópárducok egyik utolsó menedéke. Bár a nagymacskák rejtőzködő életmódjuk miatt láthatatlanok, a területet védő helyi vadőrök (rangerek) vadkamerái rendszeresen rögzítik őket. Minket az egyik ilyen vadőr és családja szállásolt el és kísért lélegzetelállító utunkon.
A park alapításakor 14 000 hektáros kiterjedésű volt, amelyet a közelmúltban, az állami földek bevonásával több mint 20 000 hektárra bővítettek ki. Hogy ezt el tudjátok képzelni: ez a hatalmas, legelőkből, sziklás szurdokokból és gleccserekből álló hegyvidéki terület nagyjából akkora, mint a teljes Pilis hegység, vagy Budapest területének a 40%-a. Az utak olyan extrém, sziklába vájt ösvényeken vezettek, ahova az elmondások alapján gyalog se indultak volna el maguktól a résztvevők, nem hogy lóval, 3000 méter szint felett. Engem közben saját házában szállásolt el a család, a hűvösben sós levesen, rizsen, teán és egy teljes nap alváson át segítve a teljes fizikai újjászületésig. Másnap már újra nyeregbe voltam.
A vágtakedvelők napja köszöntött ránk a következő nap reggelén. Karakol régió felé vettük az irányt, ahol egy könnyű ebéd és egy vendégköszöntő tea után a helyi lök-pár csapatok adták alánk az igen jó kondícióban lévő ménjeiket. Átkeltünk egy nagyobb folyón, majd a csapat nagy része a kök-pár pályán játszott a sebességgel lóháton a pásztorok kíséretében. Ezen a napon engem a sors patkója lassított le kiváló hátasom nyergében, de talán nem is volt ez teljesen véletlen.
A hegyek ölelésében számtalan lélekreszóló pillanat született meg lóháton, melyekre a lovasok garantáltan emlékezni fognak.
Az estét egy újabb, minden 21-dik századi kihívásnak megfelelő jurtatáborban töltöttük, és mivel születésnaposokból volt több is, az egyetlen helyi krimót is meglátogattuk. Itt a “Szeretkezz, ne háborúzz!” felirat köszöntött minket magyar nyelven, és a szovjet italgyártás vállalhatatlan hagyatéka a local cognac. Mivel nem csak olyanok olvassák a sorokat, akiket szívesen megszívatnék, nem írom azt, hogy aki arra jár feltétlenül kóstolja meg. Vállalhatatatlan ízkombináció.
A következő állomásunk előtt egy kis kulturális kitekintőt tettünk gyalogosan, piknikeztünk egyet az Isszik-kul tó északi partján is, egy vadbarack fa árnyékában, majd folytattuk az utunkat a következő Nemzeti Parkba. Apropó sárgabarack. Kirgizisztán az egyik őshazája, különösen fontosak a Fergana-völgy környékén és a hegyekben található vad és félvad fajták, melyek jelentős genetikai változatosságot őriznek.
Hosszas autóút után, újabb mesevidékre érkeztünk, ezúttal egy minden nyugati kényelemnek megfelelő vendégházba, ahol a közösségi és étkező tér volt egy matuzsálemi korú jurta. Itt a bátrabbak már a kumiszt, vagyis a fermentált kancatejet is megkóstolhatták.
Ezen a vidéken a turizmust nem óriási külföldi szállodaláncok mozgatják, hanem a helyi családok szövetsége. A Kordon Guesthouse családi vállalkozása is ennek a része, a lényegét mi is megtapasztaltuk. A helyi közösség tagjai megosztják egymás között a feladatokat, az egyik család adja a szállást, a másik a szakácsot, a harmadik, negyedik a lovakat, így a pénz közvetlenül a falusiakhoz kerül, nem szivárog el az országból. Ez tartja életben a jurtakészítést, a helyi gasztronómiai és lovas hagyományokat és a kapcsolódó mesterségeket is. A természetvédelem is közösségi alapokon nyugszik, kulcsszerepük van a környezetük megóvásában. A lakók szoros együttműködésben élnek az erdészetekkel, például szigorú legelőjegyekkel szabályozzák, hogy melyik család hány állatot és melyik hónapban hajthat fel a hegyekbe, nehogy túllegeltessék a területeket.
Ez a nap lóháton nem csak páratlan panorámával, milliónyi pillangóval, hanem egy kiscsikó első felállási kísérletével is megörvendeztetett a hegyi utakon. Összesen közel 100 km-t utaztunk nyeregben oda-vissza az időben, és fel-majd le is a hegyekbe mielőtt a fővárosi forgatagba vetettük volna magunkat a hazaút előtt. Az Osh bazárban nem csak a már jól ismert lófelszereléseket tekintettük meg, de hangulatos kirándulást tettünk az aszalt sárgabarackok, tea- és sajtkülönlegességek végtelen sorai közt is. Egyelőre itt a vége.
Ebbe a rövid, kedvcsináló kis beszámolóba most ennyi fért, ha érdekel titeket több minden, gyertek el az online élménybeszámolóra is 2026.07.08-án – erre a linkre kattintva:
https://calendar.app.google/SC8g1zZaeL8RDcxs9
A türelmesebbek pedig, év végén a Határátlépés című könyv legújabb fejezeteként olvashatjátok majd a kalandjaink teljes, képekkel gazdagon illusztrált krónikáját.
A lényeg röviden:
Kirgizisztán egy nagyon jó hely lóháton, ahol a lélek is megpihenhet.
Lejegyezte: Ledniczky Éva
Fotók: szintén, és Anne Cocquyt és Ardó Péter
