Sokak bakancslistáján szerepel az Azori-szigetek felfedezése. Sao Miguel, a Portugáliához tartozó, vulkanikus szigetcsoport legnagyobbika, melyre a XV-dik században bukkantak az újvilági felfedezések során lakatlanul. Az első portugál telepesek hozták magukkal a lovaikat is a kontinensről, Alentejo és Algarve tartományokból, melyek mai arcát kis lovas közösségünk is igen jól ismeri a portugál lovas túrákról.
A fekete bazaltsziklák és a smaragdzöld legelők képe a luzitán lovakkal ma is őriz egy időtlennek tűnő emlékképet a lélek mélyéről.
A gépesítés előtt, a ló a szigeten az első számú munkaeszköz volt, a tájalakításban, művelésben elsődleges szerepet töltött be az ember mellett. Mára a sziget az aktív, ökoturisztikai vonzerejét kihasználva a szerepük ebben a szegmensben született újjá elsődlegesen. A lovaglás és a lótenyésztés mélyen beágyazódott az Azori-kultúrába, melyet évről évre megtapasztalhatnak többen is a Kárpát-medence szívéből.
2026-ban ez a lovas álom újra megvalósulhatott, egy kis csoportos, exkluzív lovas nyaralás keretében, mely már az EquiSoul Adventures zászlaja alatt bontott szárnyat július második hetében. Kicsit szárazon induló élménybeszámoló következik, de aggodalomra semmi ok, elázunk a végére rendesen.
M adja vajon az egyre növekvő népszerűségét ennek a desztinációnak és mi újat tud mutatni évről évre ez a ködpárában rejtőzködő sziget?
Sokan azért vágynak ide, mert ez a vadregényes, érintetlen édenkert a lélek és a test igazi menedékének tűnik: a természet nyers, ősi ereje, a buja növényvilág és a misztikus nyugalom olyan harmóniát alkot, amely azonnal rabul ejti a szíveket. Nem csak a lovasokét.
Ez egy pokolian jó kis sziget, ahol lépten nyomon vagy víz zúdul alá valahonnan, vagy víz tör fel, vagy éppen esik és mossa a partokat is. Miért akkor ez a jelző mégis?
São Miguel azért „pokolian jó” sziget, mert a legvadabb, legfélelmetesebb vulkáni formákat szelídíti meg, és teszi bejárhatóvá lóháton is egy harsogóan zöld, virágos környezetben. Itt a középkori telepesek rettegett túlvilági látomásai ma a legkülönlegesebb bakancslistás kalandokat rejtik nyeregben és gyalogosan egyaránt. Persze azért kell némi kalandvágy és szerencse is, hogy ezeket be tudja barangolni az ember és lásson is belőle valamit.
Ott van például a Boca do Inferno (Pokol Szája) kilátó, ahol egy keskeny sziklagerincen állva, a vulkáni kráter peremén ott tátong a mélység, a legendás krátertavakkal, miközben a horizontot a végtelen Atlanti-óceán mossa össze az ég kékjével. Vagy a dzsungel mélyén megbújó Janela do Inferno (Pokol Ablaka), egy égig érő, mohás sziklafal, amelynek titokzatos, sötét barlangnyílásából kristálytiszta vízesés zúdul egy gőték lakta, rejtett, természetes medencébe. Ez a sziget pont ettől a nyers, ősi erőtől válik felejthetetlenné: a pokoli nevek mögött mindenhol a természet izgalmas csodái vártak ránk. Ráadásul a szigeten tényleg a víz az úr, amelyben ahol lehetett lovas csapatunk meg is mártózott.
Különleges ez a félelemmel táplált túlvilági látomás, mely a Furnas-völgyben válik a leginkább kézzelfoghatóvá. Ott, ahol a föld ma is él és lélegzik, a kénes gőzök gomolygása és a szürkésfekete iszapbugyogók között járva az ember könnyen megérti a korai telepesek borzongását is. A sors és az azori leleményesség különös fintora azonban, hogy ezt a kénköves látképet gasztronómiai különlegessé szelídítették a helyiek. Nagyra nőtt vakondtúrások és néhány macska jelzi az edények helyét, melyet minden reggel leengednek a gőzölgő talajba, húsokkal és zöldségekkel, majd 6-7 óra párolgás után kiemelik szépen, fogyasztásra készen. Minden étteremnek külön-külön kis táblája van. Mi biztosra mentünk, a sziget legautentikusabb helyén, a furnasi Tony’s étteremben kóstoltuk meg ezt a helyi ételkülönlegességet, mely szerintem egy termálvíz ízű disznótoros. (…sorry…)
Diétás ebédünk után a tóparton ejtőztünk, majd birtokba vettük a sziget egyik titokzatos parkját, a Parque de Grenát. Miközben a legtöbb utazó a meleg vizes medencékben lazít, ez az elhagyatott történelmi birtokból újjáélesztett park egy teljesen más, nyers és hűvös, de mégis kifejezetten élvezhető világba vezet, mely minden érzékszervet megigéz. Sűrű, fülledt dzsungelbe vesző meredek lépcsőkön és mohás fahidakon kaptattunk fel, miközben a rejtett vízesések lüktető moraja egyre közelebbről hívogatott minket. Amikor elértük az egyik zöldbe burkolt sziklaszentélyt, a zubogó zuhatag lábánál egy kristálytiszta, érintetlen mini medence tárult elénk, egy csendesen alázúduló vízeséssel. A 15 fokos víz mágnesként hívogatott minket, és nem is volt nehéz dolga. A jéghideg víz első érintése ebben a fagyos oázisban frissítőnek hatott ugyan, de nagyon emlékezetes élménycsomagot állított össze számunkra, melyet a lelkünk emlékezetében haza is tudtunk vinni magunkkal.
A fagyos vízesés után az életünk egy másik, szintén felejthetetlen és fülledt vizes kalanddal fonódott össze, amikor az eső áztatta Livramento sötét kőfalai felé vettük az irányt néhány nappal később. Ez a település elnevezés ‘szabadulást” jelent portugálul. Eredete a 15-16-dik századig nyúlik vissza, amikor vulkánkitörések és földrengések sújtották a sziget lakosságát. Mikor 1-1 ilyen lávafolyam vagy törésvonal megállt a település határánál, azt isteni csodának tartották, és hálából templomot is emeltek a ‘szabadulásuk, megváltásuk’ emlékének.
Mi újra a Quinta da Terça birtokról indultunk útnak lóháton, ahol aznapra egy igazi mérföldkőhöz érkeztünk: újabb csapattársunk vált büszke lovassá (..és menyasszonnyá is…-a szerk.) , hiszen egyikünk élete legelső csoportos tereplovaglásához választotta ezt a varázslatos, beavató környezetet.
A párás melegben megeredt az eső is, hogy vízben ne legyen hiány. Laza, kellemes vágtákban suhantunk át a régi kőfalak mentén egyenesen a misztikus Mata Santa szívébe, ahol az állatok védőszentjének rejtélyes erdei sírhelye mellett is elhaladtunk. A buja, erdei, ködpárás környezetben ahol a lovak nem látszottak ki a kánarengetegből, a lovasok már nem csak az égből kapták az áldást, de a növények leveleiről is. Mire a túra véget ért, a trópusi zivatar és a lovas kalandok után a járatlan erdei ösvényeken már minden porcikánkban vizesek voltunk, így a korábbi élményeket megfordítva, a hideg zuhatag után forróbb élményekre vágytunk.
Kiöntöttük a lovas csizmáinkból a vizet, majd délután a sziget legikonikusabb botanikus kertjébe, a Parque Terra Nostra-ba menekültünk, amely egy 1775-ben alapított, trópusi növényritkaságokkal körbevett történelmi oázis. Itt a sűrű, narancssárgásan hömpölygő 38 fokos termálvizes medencében merültünk el, hagyva, hogy a nehéz, vasas gyógyvíz forrósága tökéletesen regenerálja és kényeztesse az esőtől átázott testünket.
Hagyjuk egy kicsit most magunk mögött a fülledt dzsungelt és nyergeljünk át néhány gondolatig a szigettúra csúcspontját jelentő lovas nap eseményeihez a Sete Cidades vulkáni kráterhez. A Quinta da Terça birtokról egy hatalmas, hajókonténerből átalakított lószállító kamionnal érkeztünk meg a szunnyadó tűzhányó peremére, ahol a lovas kalandjaink legsportosabb, minden várakozást felülmúló napja vette kezdetét. A trópusi virágtengerben és a ködfelhőkkel kacérkodó vulkáni gerinceken suhanva szinte eggyé váltunk a lovainkkal, majd a krátertavaknál felállítottuk a 47 km/h-s pillanatnyi szigetcsúcsot váratlanul.
Ezt kőkemény izomlázzal ünnepeltük a következő napokban. A természet is kegyes volt hozzánk, hiszen a ködpára nem tolt ki velünk: a drámai Boca do Inferno keskeny sziklagerincén állva lenyűgözött minket a látvány, ahol az egyik oldalon a sötétkék Atlanti-óceán végtelensége, a másikon a legendás kék és zöld ikertavak misztikus mélysége terült el alattunk.
A nap lezárásaként autóinkkal kaptattunk fel a legmagasabb pontra a Vista do Rei kilátóhoz, ahol az elhagyatott szellemhotel tőszomszédságában, a felhők felett, egy igazi királyi panoráma tiszta fényében vettünk búcsút a nyugati kráterek varázslatos világától.
A kék és a zöld tavak szépsége ennél a szabad szemmel érzékelhető világnál valójában sokkal mélyebb történeteket rejt magában, melyet az alábbi linkre kattintva olvashattok el ti is, a tavalyi túráról, a többi lovas élmény leírásával egyidejűleg:
Még ezer és egy évig tudnánk szaporítani a szót a sziget megannyi csodájáról: a Ponta da Ferraria apályos különlegességéről, ahol a vulkán forró vére keveredik a sós tenger jéghideg ölelésével. Írhatnék az örökké ködbe burkolózó, vadregényes Tűz-tóról, mely kivillantotta mégis fenséges bájait, vagy a Nordeste kalandos, mindent elsöprő hullámairól, amelyek fehér habbal ostromolják a sötét bazaltmedencéket és az óvatlan fürdőzőket.
Mesélhetnék a repülőtéri kifutópálya melletti „felszállópályáról” is, ami valójában egy különleges hangulatú bár, vagy az asztalunkra kerülő ízletes óceáni fogásokról.
Regélhetnék, az Ilhéu de Vila Franca snorkelinges kalandjáról, ahol a hullámzó óceánból egy biztonságos vulkáni akváriumba csöppenve, rendkívül barátságos halrajok gyűrűjében lebegtünk a tiszta kékségben. Ja nem annyira, küzdöttünk az életünkért, de megérte. São Miguel ezerarcú édenkertje örökre a szívünkbe költözött, és a varázslat itt még nem ér véget.
Olyannyira nem, hogy már megvan a pontos dátum az újabb fejezethez: 2027. július 3. és július 10. között visszatérünk a Zöld Szigetre!
MOST kapaszkodjatok meg: a bázisunk a csodás Quinta da Terça lovas birtok lesz szállással és reggelivel, méghozzá hihetetlen módon, garantáltan 2026-os áron!
Az előregisztráció hamarosan indul, úgyhogy érdemes résen lenni, mert a helyek száma erre az exkluzív, prémium lovas időutazásra rendkívül korlátozott – ne maradjatok le ti sem a következő nagy vágtáról az Atlanti-óceán szívében luzitán lovakon!
Ha szeretnéd az online élménybeszámolót meghallgatni, az alábbi zoom linkre kattintva találkozhatunk a virtuális térben 2026. 08. 05-én 19 h-kor!
https://us06web.zoom.us/j/83059012623?pwd=qLTkYFauRTiEz9vQrAti6R4pMmbxu6.1
Lejegyezte: Ledniczky Éva
Fotók: Wéber Móni, Fekete Merci, Hornyánszki János és Ledniczky Éva
