Gondolkoztál már azon milyen lehet az, amikor teljesen megváltoztatod az életed? Vajon képes lennél évekre, vagy akár örökre hátrahagyni a mókuskereket és elindulni azon az úton, amelyre a szíved szava hív? El tudod képzelni, milyen lehet egy akár élethosszig tartó kaland, amely Közép-Ázsia szívéből indul és a Francia Alpokban folytatódik? A napokban egy ilyen kivételes életbe engedett betekintést számomra a sors, egy olyan találkozás részese lehettem, amely újra lelassított, és elnémította a világ zaját körülöttem is. Igyekszem ezt most megosztani veletek is, a legjobb tudásom szerint.
A francia származású Marie Queniec Kirgizisztánból indult el három kirgiz lóval és a kutyájával, hogy bejárja Európa és Ázsia vadregényesebb vidékeit. Nem influenszer, nem tart fenn egyetlen közösségi média felületet sem, sőt kifejezetten kerüli a nyilvánosságot.
Operatőrként dolgozott civilben, mielőtt útra kelt volna, és most sem forgat dokumentumfilmet. Jeleneteket azonban örökít meg és képeket is. Az útja végére egy személyes, spirituális kisfilmet szeretne létrehozni, egy olyan történetet a ló és az ember kapcsolatáról, a belső útról, amely az észak-amerikai indiánok ősi szellemisége és az ékszaki népek mitológiai világképe közötti láthatatlan kapcsolódásokról szól. Az összetartozásunkat helyezve a fókuszba.
Őrült vállalkozásnak tűnik ez, de mégsem teljesen egyedülálló. 2024-ben egy másik francia páros, Ashley Parsons és Quentin Boehm már megtettek közösen egy hasonló utat, 2500 km-t töltöttek el lóháton hazafelé Kirgizisztánból a Francia Alpokig.
Kalandjaikról ők egy dokumentumfilmet is forgattak “Le Sabot Montagnard” címmel, valamint az En Selle: The Kyrgiz Ride című kisfilm is a vándorlásaikhoz kapcsolódik.
Az utóbbi egy 2021-es 1600 km-es kirgiz lovas kalandot dokumentál, amely az alapjául szolgált a későbbi megvalósított álmaiknak. Az ő útjukat folyamatosa média jelenlét, és digitális tartalomgyártás kísérte, a hírnevüket tudatosan építették.
Marie útja ennél hosszabb, és csendesebb lett, a filmes expedíciókkal szemben teljesen más dimenzióban mozog. Ő nem a kameráknak, vagy a mozinézőknek utazik. Az útja, egy sokszor magányos, kísérőautó nélküli, tiszta és nyers sorsközösség az állataival, amelyben a fizikai értelemben vett nomád vándorlás dominál.
Filozófiája szerint a nők és lovak történelmi szerepe a társadalomban nagyon hasonló, a kizsákmányolást, a meg nem értettséget és a kihasználást egyaránt említette a beszélgetésünk során. Ez a már több, mint 5000 km-t számláló zarándoklat talán egy néma figyelemfelhívás is erre a jelenségre, egyúttal egy igen radikális és tiszteletre méltó állásfoglalás is. Tiszta jelzés, hogy lehet másképp is csinálni a dolgainkat.
A kérdés, amelyet az út során a legtöbbet feltettek neki, mindent elmond a társadalmunkról és a nők valós megítéléséről országhatároktól függetlenül.
Így hangzik: “Hol a férjed?” – ez a köszönés utáni első információ, amire a legtöbb embernek szüksége van, ha egy nőt lát lóháton, aki sokezer kilométert már maga mögött tud az állataival.
Vajon erre milyen jó válasz létezik? “Nem ért rá..?” Lépjünk is tovább.
A 21. század első évtizedeiben a digitális korszak hajnalán az emberiség újabb, és újabb kihívásokkal találkozik a civilizációs fejlődése során, mely sokszor nagyon paradox módon mutatkozik meg a hétköznapokban. Miközben az okostelefonok, a közösségi média és az instant, azonnali üzenetváltások ígérete látszólag közelebb hozta az embereket egymáshoz, valójában egy nagyon steril elszigeteltséget szült. Sivatagodásnak indult az emberi lélek, és talán az sem véletlen, hogy ezzel egyidejűleg a környezetünket is lépten nyomon aszály sújtja. A felgyorsult világunkban elveszítettük a csendet, a kapcsolatot a természettel, önmagunkkal, és a valóságot, miközben kiléptünk az idő normális medréből is. Rohanunk. Elfoglaltak vagyunk.
Napjainkban pedig ez a harmincas évei közepén járó hölgy hazafelé tart a lovaival és a kutyájával Kirgizisztánból. A célja, hogy elérjék közösen a jelenleg használaton kívüli családi lovas birtokot Franciaországban. A nagyon is valóságos mindennapi kihívások mellett egy másik úton is halad, önmaga felé. Erről is beszélgettünk.
A francia irodalomban mélyen kódolva van ez a romantikus elvágyódás, a nagyvilági vándorlás és a civilizációból való kiszakadás filozófiája. Talán ez a kulturális lélekközösség mozdítja meg ezeket a vándorokat, hogy ne hódoljanak be a virtuális térnek, és egy sokkal tisztább valóság felé forduljanak a távoli sztyeppéktől indulva. Közép-Ázsia, és különösen Kirgizisztán a maga végtelen horizontjaival, az égig érő hegyeivel, a végtelen legelőivel, a vándorló méneseivel és a mai napig élő nomád kultúrával a szabadság szimbolikáját és üzenetét hordozza a nyugati ember számára.
Olyan ritka hely a világban, ahol az időt még az évszakok változása és a Nap járása méri.
Vajon mit tanít nekünk ez az út a szabadságról? Érintjük ezt a témát is a beszélgetésünk során:
– Figyelem a lovaimat az úton, a viselkedésüket, a változásaikat, a hétköznapjaikat, a közösen megélt pillanatokat – mondja Marie – és azt gondolom, hogy amit mi szabadságként kínálunk fel neki, az valójában a biztonság. Eközben ők amikor szabadok, amikor a társaikkal legelésznek, játszanak, vándorolnak, ők másmilyenek, mint amikor a mi biztonságos kereteink között létezhetnek. A fény másképp csillan meg a szemükben…
Elgondolkozom. Azt hiszem teljesen értem, mit akar azzal mondani, hogy mi a biztonságot értjük a szabadság alatt, és ezt építjük, miközben ezzel magunkat elrabosítjuk valójában. A belső fényünk ilyenkor már csak pislákol, de a szabad lovak szemében felcsillanó pillanat emlékezteti a lelket arra, mit vesztett el valójában a biztonságos élete során, amelyről azt hitte, hogy szabad.
Nézzük meg, honnan kapott szárnyra ez a történet! Belső képek indították útnak a francia hölgyet. Látta maga előtt, ahogy végtelen sztyeppéken vágtázik lóháton. Pedig nem is lovagolt előtte korábban soha. Látomásként, belső vízióként, álmodozásként indult a története. Itt jön a mindent eldöntő hogyan tovább. Első lépésként önkénteskedni kezdett egy lovas farmon, és a munkáért cserébe tanították lovagolni is. Egy hónapot töltött a francia birtokon, 4 évvel ezelőtt, majd a nyakába vette Kirgizisztánt és megvásárolta Bakshé-t, az első lovát, akinek a neve sámánt, illetve gyógyítót jelent. Két hónapot kalandoztak Közép-Ázsia szívében közösen, mielőtt elérkezett számukra a búcsú ideje. Marie akkor eladta a hátasát egy jól ismert francia nőnek Kirgizisztánban, Heléne Guillermnek, akihez általában azok az utazók fordulnak, akik hosszabb lovas álmaikhoz keresnek megfelelő lovakat.
Heléne ménesében a lovak szabadon élnek a hegyekben, a jelölésük pedig egyedülálló, nem sütik őket. Egy speciális kémiai alapú jelölőfolyadékot használnak, amely roncsolás nélkül elszínezi a szőrtüszők pigmentjeit (vagy tartósan fehér szőrnövekedést vált ki az érintett területen). Fájdalommentes és az állat élete végéig olvasható jelölést kap. Bakshé is ilyet bélyeget kapott, mikor teljes jogú ménestaggá vált.
Marie pedig hazatért Franciaországba. A fizikai távolság a lova és a lelke között másfél év után elviselhetetlenné vált. Ekkor született meg a vágy, hogy visszamegy a lováért, és hazalovagolnak közösen Nyugat-Európába. Bakshé pedig Heléne ménesében várta a régi-új gazdáját.
Kapott maga mellé két társat is a hosszú útra, két újabb heréltet, így Zolotoi és Pinto egy csapattá álltak össze. A későbbi út során ez az összeszokottság, csapatszellem lett a túlélésük záloga is.
Marie sok időt töltött a lovaival és rengeteget tanult Heléne-től, hogy a víziója valósággá válhasson a lovaival közösen. Egy ilyen vállaláshoz teljesen más képességekre volt szüksége, mint amit a civil életében megszokott. A lovak képzése, ellátása, a paták ápolása, a tábor felállítása, a legalapvetőbb túlélési technikák a vadonban és az oroszországi bürokrácia útvesztői egyaránt vártak rá.
Újabb segítőt hívott magával az útra. Matük csatlakozott hozzájuk, egy francia hegyi pásztorkutya, nevének jelentése a medvékről és az álmokról szól. Az új falkatag vonattal érkezett a közép-ázsiai indulási ponthoz a gazdájával és lett hűséges őrzője és kísérője a szokatlan kis csapatnak. Az álma Székelyföldön valóra is vált a közös út során, ahol ha medvével sokkal nem is találkoztak, de pásztorkutyákkal igen. Aki járt már a térségben az tudja, hogy ezeknek a túlélése kutyaként nem a legegyszerűbb kihívás a sorstól. Volt néhány kellemetlen találkozásuk a hegyekbe, ahol sokszor segített ha Marie kővel dobálta meg a dühöngve rájuk rontó pásztorkutya falkákat, de olyan is előfordult, hogy a paprika sprayt kellett segítségül hívni. Így tudta megmenteni Matük életét. Szövetségessé értek az út során.
A sors újabb különös játéka, hogy a társaság Korondon, a Nomád lovasudvarban pihent meg a Keleti-Kárpátokban és kapott segítséget az első kovácstól.
De addig, közel 4000 km-t úgy raktak a lovak lábaiba, hogy Marie maga gondozta a patákat, és ütötte vissza a patkókat, ha kellett.
Ha nem lenne elég a szinkronicitásból, akkor történt ez mind akkor, amikor az EquiSoul Adventures első lovastúráján vágtattunk a Tien-san hegységben éppen, a zabolázatlan kirgiz tájon, az Isszik-kul tó környékén.
Marie és négylábú szövetségeseinek az útja erről a vidékről indult 2025. tavaszán. Kirgizisztán és Kazahsztán után, a végtelen sztyeppéken keresztül lovagolva érték el az orosz határt. Itt azonban lószállítóra kényszerűltek, és egy híres akhal-teke tenyésztő segítségével érték el Moszkvát, ahol a kötelezően előírt karanténidőszakot töltötték. Rákényszerültek egy kis pihenőre, amíg átrágták magukat az adminisztrációs kötelezettségeken, majd Litvániában léptek be újra az Európai Unió területére, állategészségügyi szempontból kikezdhetetlen papírrengeteggel és dokumentációval. Jelenleg a háborús helyzet miatt, szinte ember nincs a földön aki harmadik országból ne légi úton importálna lovat az Európai Unió területére.
A litván hatóságok a tranzitzónákat több helyen le is zárták és az áthaladás, főleg állategészségügyi szempontból magas kockázatú országból nem éppen sétagalopp. Az Oroszországgal szembeni EU-s szankciók szinte kivitelezhetetlenné tesznek egy ilyen vállalást.
Attól a ponttól, hogy romantikusan álmodozom arról, hogy lóháton vágtatok a sztyeppén ez a szakasz már maga a kőkemény valóság.
A belépéshez a lovaknak kötelezően rendelkeznie kellett egyedi azonosító mikrochippel, hivatalos lóútlevéllel és hatósági állatorvosi igazolással, miközben a származási országban elvégzett, negatív eredményű laboratóriumi vérvizsgálattal kell igazolni, hogy az állat mentes a takonykórtól, a tenyészbénaságtól, a fertőző kevésvérűségtől és a ló-piroplazmózistól. A moszkvai kényszerpihenő így több, mint egy hónaposra nyúlt.
Egy moszkvai akhal teke tenyésztő behozhatatlan lépéselőnnyel rendelkezik a bürokratikus útvesztőben egy ilyen álomprojekt megvalósításában. Kiterjedt közép-ázsiai partnerhálózata és anyanyelvi rutinja révén kezeli a kirgiz és az orosz hatósági ügyintézést és jelenlegi szankciók és határzárak ellenére is saját, bejáratott logisztikával és engedélyekkel biztosítja a szárazföldi tranzitot az EU felé.
Az út Lengyelországba vezetett tovább, ahol a tél közeledtével megfogytak a legeltetési és vízvételi lehetőségek, így néhány hónapra letáboroztak. Ismerkedtek a pihenő alatt a szabadidomítással, de nem minden ló számára volt komfortos ez a képzési módszer. A kapcsolatukat azonban ha volt még hova tovább mélyíteni, sikerült. Amint a tavasz beköszöntével újra megnyíltak a legeltetési lehetőségek, a Kárpátokon keresztül újra nyakukba vették a világot és a mai Szlovákia területén áthaladva, eljutottak Székelyföldre is, majd a mai Magyarország felé vették az irányt.
A mi utunk újra Chemez Farkas hagyományőrző lovas zarándok által keresztezte egymást, véletlenek újabb sorozatának köszönhetően. mikor kapcsolatba kerültem vele, éppen Nógrád megyében volt. A lovak patkói elhasználódtak, eltörtek, a mindannyiunkat sújtó víz- és takarmányhiány pedig egyre komolyabb kihívást jelentett a kis csapat számára. Ekkor kezdődtek a telefonhívások, egyeztetések, szervezés – és néhány óra alatt hihetetlen összefogás alakult ki, melynek eredménye képpen Marie három nap múlva megérkezett Vanyarcra, Lóska János magánménesébe, Bashkival, Pintoval, Zolotoi-al és Maktubbal, a 3 lóval és a kutyával.
János és családja olyan természetes magyar vendégszeretettel fogadták a megfáradt kettő- és négylábú utazókat, amiből egyre kevesebbet látni, tapasztalni. Néhány napra az ő otthonukká is vált a kisbéri tenyésztésről híres magánbirtok és a kovács kérdés is megoldásra került, hogy biztonságban folytathassák az útjukat.
Már a Visegrádi-hegységet is maguk mögött tudják, a Pálosok földjét is megjárták mire ezek a sorok megszületnek, és jelenleg Ausztria felé tartanak, ahol még több út, és még több szabály vár majd rájuk, de ezt tudják is. Lovai fizikálisan kifogástalan kondícióba vannak, nagyrészt szabad legeltetéssel tartották fent magukat míg eljutottak a Kárpát-medencébe. Nem ezer évvel ezelőtt, hanem 2026-ban. Én rendkívül hálás vagyok a sorsnak, hogy összehozott ezzel a kis csapattal és valamit én is hozzá tudtam tenni ahhoz az egyedülálló vállaláshoz ami egy nő álmai nyomán született meg.
Ez a hosszú út, és a krónikája, illetve annak a töredéke talán megszólítja azokat is, azoknak a lelkét is, akik olvassák a sorokat. Egy picit lelassulnak, elcsendesednek a leírt szavak nyomán és egy kicsit nagyobb alázattal és nyitottsággal fordulnak majd a világ és önmaguk felé is.
Bízom benne, hogy egészségben vezet hazáig Mariék útja és még nagyon sok lapot lesz lehetőségük a sorsuk könyvébe beleírni. Elképzelem azt a pillanatot, amikor megérkezve a normandiai otthonukba, szabadon engedni a lovait, hűséges juhászkutyája pedig lekucorodik a lábához. Az otthon, a megérkezés érzését, a végtelen sztyeppék emlékét nem a határokban, a falakban őrzik majd talán, hanem abban a szövetségben amely az út során megszületett közte és a társai között. Legyenek kettő, vagy akár négylábúak.
Lejegyezte: Ledniczky Éva
