A vizek városának ékköve, egy istentenyérnyi Mennyország a Komárom-Esztergom megyei Tata-Agostyán közel 20 hektáron elterülő, nemes célt szolgáló családi birtoka, a Siculus Invincius Ahal teke tenyészete. A névadó tulajdonos, dr Kocs Mihály választása a “Legyőzhetetlen székely” nem véletlen. Erdélyi születésű, büszke magyar ember, titulusai és végzettségeinek felsorolása, önmagában kimerítené ennek a cikknek a karakterkorlátait. Felesége és társa Hajnalka, őszinte mosolyú, vendégszerető vitális nagymama benyomását kelti, férje elmondása alapján a virágok az ő lába nyomán nőnek a birtokon is.
A Gerecse Nemzeti Park koronájaként, szívmelengető esszenciája található mindannak, melyet lovas kulturális közegnek lehet nevezni. A farmon az Ahal tekéket övező oly gyakori mítoszok nyomán komoly célkitűzések és tények is laknak. Mihály olimpiai sportlovat kíván a nemzetnek adni, és valószínűleg fog is. Gondos gazdaként, fáradhatatlan kétkezi munkával építi, szépíti fenséges birtokát a keleti lótenyésztő, megbecsült csapatával összhangban. Kiveszi a részét a napi rutinból is. Kiveszi a részét? Ember legyen a talpán aki kivételes munkabírásával lépést tud tartani.
Az Ahal-tekék története több ezer évre tekint vissza, jelenleg a Világ legritkább lófajtái között tartják számon. 3500 törzskönyvezett fajtatiszta példányt jegyez a méneskönyv. A honfoglalás kori “vért verejtékező mennyei lovak” a magyar hátaslovakhoz genetikailag a legtöbb egyezést mutató ma élő lófajta. A véres verejték valóság, nem csak legenda. Vékony metálfényű szőrrel borított bőrükön, megerőltetés hatására láthatóvá válik az érhálózat egy része mely mikrosérülések nyomán, vérrel keveredett izzadságcseppekkel borítják a lovakat.
Az ősi magyar ló, legközelebbi rokona, ez az atlétikus termetű, tiszta jellemű négy egészséges pataszerkezeten lépdelő élő hazugságvizsgáló jószág. Kivételes intelligencia, büszkeség sugárzik a tartásukból, a tekintetükből. A Jóisten kegyelméből az is megadatott számukra, hogy metálfényű szőrköpenybe rejtették kivételes fizikai állóképességüket, és mindenlátó szívüket is. Az arany-, ezüst- vagy éppen bronzfényű formavilág mellé évezredek tisztelete és bölcsessége társul az ahal lelkekben, melyeket készséggel átadnak azoknak, akik érettnek bizonyulnak az élő kapcsolatra velük. Az Ahal teke Türkmenisztán nemzeti szimbóluma. Életét különleges megbecsülés övezi minden egyes példánynak, külön minisztérium foglalkozik velük. Halálukban sem hagyják őket magukra, mélyreható tisztelettel kíséri utolsó útjára hivatalos minisztérium képviselő a földi létből eltávozott lovat. Bárki, akit ma gazdájául fogad egy ilyen égi tünemény az kiváltságos. Dr Kocs Mihály és családja, közel 30 saját példánnyal rendelkezik magántenyészetében, melynek kapuit tenyésztési céllal, csak nagyon ritkán és tudatosan nyitja ki külsős érdeklődők számára.
Most egy ménválasz rövid krónikája következik, egy első könyves írónő tollából:
Nyílt a kétszárnyas kapu, a köves úton halkan gördültek át a kocsikerekek a Siculus Invincius felirat alatt, mikor az első lónyerítés felhangzott. Gránit volt az, a legifjabb és legígéretesebb fedezőmén, jellegzetes hangjával hívta fel a figyelmet a kapu felől közeledőre. Gazdája fáradhatatlanul végezte a lovak körüli teendőket, az érdeklődve fürkésző lószemek tengerében. A büszkeség, mely átitatja a gazda és a lovak kapcsolatát ezen a birtokon, kölcsönös és szinte tapintható. A vizek városának panorámája, ahol a végtelen égi jelenségek és a méltóságteljes hegyek vonulata összeér, fenséges háttérként szolgál ennek a nemzeti identitástudat erősítésében is példértékű családi vállalkozásnak.
Az írónő, aki egy angol telivér kanca tulajdonosa is egyben, egy hívó jellegű intuitív érzés nyomán kereste a lehetőségét a találkozásnak, melyre végtelenül elegáns ménválasz érkezett. Kicsit eltávolodva a lélegzetelállító panorámától a 21-dik századi kihívásoknak is teljes mértékben megfelelő fedeles lovardában várakozott az első lófickó megjelenésére egy kora tavaszi napon. Ekkor még tótársa nélkül, egyfajta előválasztáson szemrevételezte lóférj-jelölteket. A különleges bemutató lassan kezdetét vette. A fémes fényben csillogó hátasok egymás után, de külön-külön érkeztek, felvillantva egy-egy szívhezszóló tulajdonságot különleges jellemükből.
Légies mozgásával Áldás érkezett elsőként, gazdája által vezetve, érdeklődő kíváncsiság tükröződött a szeméből, ahogy csökkent a távolság az érdeklődő hölgy és közötte. Gazdahű lószemeivel mintha pajkosan össze is kacsintott volna egy pillanatra a vezetőjével, majd méltóságteljesen odatornyosult az érdeklődő felé. Tüdőmélyig hatoló, kicsit provokatív lélegzetvétellel köszöntötte az írónőt. A nem teljesen légből kapott információkra érkezett pajkos válaszként, melyeket gondosan átfuttatott jellemvizsgáló rendszerén is, finoman a foga közé vette a hölgy felsőruházatának egy darabját. Az őszinte szimpátia kölcsönösnek bizonyult, az Ahal Extans kerékpárok reklámarcával, a rendkívüli kedvességet sugárzó aranyos csillogású, zsufafakó ménnel.
A soron következő ifjú, vitális és feladatorientált Orkán már kifejezetten nehéz döntési helyzetet idézett elő, égkék szemeivel és rendkívül figyelmes viselkedésével. Miután gazdája kérésére mindkét irányban mutatott egy kicsit sportos idomaiból és legendás térölelő, lebegő mozgásából, mindenféle kényszer és ráhatás nélkül becsatlakozott a hölgyhöz és udvarias kísérőjének ajánlotta fel ő lóméltóságát. Ez volt az a felkérés, amire még egy úrinő is mondhatott igent.
Büszke tartása, tettrekészsége higgadtsággal párosulva sugárzott minden egyes tökéletes lépéséből. Érző lószívét perlino szőrborítás alatt sejttette a közös lépések során, már-már zavarbeejtően éltetve a körülötte izzó teret. Azok a lovak tudták, hogy vőlegényt keresőben járnak éppen feléjük, és mintha össze is beszéltek volna, hogy nem fogják megkönnyíteni ezt az évtizedekre szóló döntést.
A szívrabló öregúr, az arany-zsufafakó Duigur zárta a bemutatók sorát. Az emberi léptékben is több mint két évtizednyi tapasztatot és emberismeretet hordozó fedezőmén, sokat nem teketóriázott. Néhány rövid lólépésnyire a bejárattól , magabiztosan feküdt bele a homokba, és az ég felé kalimpáló lábvégekkel vidáman mutatta meg melyik nemesebbik feléért áll sorban Európa, miközben jókedélyűen hempergőzött. A zavarbeejtő nyíltságot, rendkívüli, tekintélyt parancsoló kiállással koronázta meg, lélekmélyig hatoló tekintettel párosítva. Akinek nincs mit takargatni, annak nincs mit takargatni. A kaukázusi galoppló, mely díjugrásban is jeleskedett életes során, elit kategóriás fedezőménként éli mindennapjait, aktív nyugdíjaskorát a Siculus Invincius farmon, többi méntársával együtt, nem csak a lószíveket rabolva el egy életre.
A különleges találkozás nem ért véget a fizikai síkon A lélekbemarkoló lósziluettek az álmok birodalmába is elkísérték az írónőt. Más fémes fényű lóméltóságokat számolni elalvás előtt, mint bárányokat. Nagyon más. Nem is hagyják igazából aludni addig az embert, míg döntést nem hoz, valójában álmatlan éjszakákat okozva ezzel, mely semmiképp nem panasz csupán észrevétel.
A szívrabló Ahal tekék között valójában, már csak kétféle döntés létezett. Jó, vagy nagyon jó. Fedje még jótékony bizonytalanság, de ezúttal valószínűleg nagyon jót sikerült, melyet a későbbiekben a lóara is visszaigazolt, bár gazdájához hasonlóan ő is mindegyik lófickóval szerelembe esett volna másodpercek alatt.
Isten áldása kísérje tovább az útján az egész családjával együtt, azt aki ezt magyar földre újra megálmodta, és létre is merte hozni!
In memoriam Duigur – egy ménválasz krónikája 2021
A gondolatokat lejegyezte: Ledniczky Éva
A pillanatot megörökítette: Artur Baboev