A lóversenyzés félreértelmezhetetlen nyomai szegélyezik a lovasok útját mikor a fecskefészkek hada alatt haladnak el a Halápi Ranchon, a kávéillatú folyosón. A verseny- és tenyészeredményeknek se szeri, se szám száma Kisoroszi közigazgatási határán innen, a községképet díszítő megkötözött pegazuson túl. A szobrot Kisoroszi Község Önkormányzata állíttatta, az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulója alkalmából. Annak aki esetleg nem ismeri a méneskönyvek vonatkozó szimbolikáját, a szárnyas ló, vagyis a pegazus, az angol telivérek sütőbélyegzőjének alakjában köszöntött vissza nyereghelyen, hosszú évtizedeken keresztül. A Halápi család lóversenyhez fűződő kapcsolata már a harmadik generációra tekint vissza, de azért ez az irányvonal klasszikusnak kevéssé nevezhető. A közös út, a nagypapával galopp- és skandináv ügető importokkal, tenyésztéssel, tréninggel kezdődött, bár erről vélhetően Tengo tudna a legtöbbet mesélni, ha tudna beszélni, így azonban kétlábú tolmácsán keresztül nyilatkozik.
– Hogy került Tengo a családba? – érdeklődöm.
– Apu vett nekem egy lovat – nevetett fel Roland – 11 éves voltam, nem kértem, még csak nem is akartam, rettegtem tőlük. Többször jártunk a lóversenyre is, amolyan családi program volt, de akkoriban sokkal jobban érdekelt a vattacukor, mint bármelyik patás jószág. Aztán egy hétvégén a féltestvéremmel és karatés barátaimmal apu elvitt a Balatonra és lóra raktak.
– Szerelem első látásra? – csillant fel a szemem.
– Még csak meg sem közelítette! Dehogy! Rögtön mentünk egy olyan terepet, amiért emberek ma sokat fizetnének, én meg gyűlöltem – mosolyodik el a telivéres cowboy – Emlékszem, kucorogtam azon a lovon, összemosódott a táj, fehéredtek az ujjperceim a gyeplőn, őszintétlen mosolyom gyűjtötte a muslincákat, és csak azt vártam, hogy legyen vége. Rettegtem, halálfélelmem volt, utáltam az egészet, már előtte sem akartam lovagolni, és ez az érzés ott ki is teljesedett bennem.
Rohant az a jószág, nekem meg folyt a szememből a könny, a menetszéltől mindenképp. Visszaérkeztünk, leszálltam a lóról, megkönnyebbültem, fellélegeztem. Vége! Gondoltam én naívan. Apu meg várt, és mosolygott.
– Megvettem őket! – büszkélkedett apám, nekem meg falfehérré változott az arcom.
– De jó! – mondtam őszintétlenül – de úgy voltam vele, mint a zsiráffal. Szép, szép, de otthonra mégse szeretnék egyet! Apu büszkesége és lelkesedése, azonban már a hazaúton fejben megépítette az istállót, a karámokat a budai hegyekben, én meg aztán kamaszkoromban kergettem eleget a szökött lovainkat az erdőben, meg a Budakeszi úton, mikor éppen merre fordított a sors kereke. Aztán Kisorosziba települtünk át lovastól.
– Szerelem második látásra? – próbálkoztam tovább a kérdéseimmel.
– Semmi szerelem, semmi romantika! Ez az egész kialakult! – nevetett fel a birtokgazda – Se szerelem, se tehetség, belenőttem. Kellett legalább tíz év az elején, hogy beleszokjak a feladatba egyáltalán. Annyit hibáztam, hogy a lovasaimnak már nem is kell. Ezt el szoktam nekik is mondani.
– Apropó lovasaid… – vágtam közben. – Te vállalhatóan ebből élsz most?
– Vállalhatóan vagy sem, de ebből élek, igen. – válaszolt – Több a lovas munkám amit tiszta szívből végezhetek, mint ami inkább a megélhetés felé hajlik, de még mindig lehetne javítani az arányokon.
– A tanítványaid…. – kezdtem volna a következő kérdést, de félbeszakított.
– Nincsenek tanítványaim, lovasaim vannak.
Csönd következik. Igaza van a beszélgetőpartneremnek, ráadásul zavarba is hozott.
Nem először, és nem is utoljára a párbeszéd során. Interjúról, irányított beszélgetésről itt már az első telivérszimatnál nem lehetett szó, amikor beléptem a kapun. A kialakult helyzet pedig azóta, mint egy folyó, ment a maga medrében, néhol sokatmondó csönddel terelgetve az aktuális gondolatot. Ez is ilyen volt.
– Nem hiszek ebben a mester és tanítványa viszonyban, ebben a formában legalább is nem – folytatja – Ha én tanítványomnak nevezek valakit, rögtön fölé helyezem, mesterré emelem magam. Ilyen a világon nincs. Itt nincsenek tanítványok, lovasok vannak, de azok télen nyáron, hóban, szélben, esőben, sárban. Mindig lovasok.
– Sokan nevezik lovasoknak magukat ,akiknek nem kéne? – kérdezem érdeklődve.
– Ezt nem tisztem megítélni, de van véleményem – és el is kezdi megformálni azt a lóképző – Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy eldönthetem, kivel dolgozom együtt. Nagyon sok időt, energiát spórolunk meg azzal, ha mielőbb kiderítjük a hozzám érkezővel, hogy mégsem egymást keressük. Valahogy én a lovakkal és lovasokkal együtt növekszem bele ebbe a feladatba, ez egy közös út. Itt az emberekkel is tudni kell bánni, sőt, ez elengedhetetlen része ennek az egész folyamatnak. Nagyon komoly személyiségfejlődési lehetőséget rejt magában a lovas életút. Azért lovazol, mert utálod az embereket? Oké, de ez lehet kiindulási alap, nem kitűzött cél! Hova akarsz innen eljutni? A lovas- és lóképzésben ma elérhető ismeretanyag és struktúra elsajátítása is elengedhetetlen a minőségi munkához. Jogos kritikával illethetném azonban azt a rendszert, ahonnan ma a lovasedzők kikerülnek, de szerencsére miután nálam jártak leszoknak róla, hogy így hívják magukat. Jó esetben már “csak” lovasként, vagy simán emberként folytatják tovább az útjukat. Van, hogy lovak nélkül. Ez hosszútávon lónak, embernek egyaránt előnyére válik.
– Mit emelnél ki a legnagyobb problémaként, ha lehetne? – próbálom terelgetni a beszélgetés fonalát.
– Sulykolják az emberekbe, hogy minden lehetséges, bármit megvalósíthatsz, amit szeretnél. Ez szerintem hibás, téves irány. Érzés, érzék nélkül csak pusztításhoz vezet. Régen akinek jó volt a kézügyessége székely kapukat faragott, akinek jó hangja volt népdalokat énekelt. Ma sajnos inkább az az általános gyakorlat, hogy akinek jó a kézügyessége az énekel, akinek pedig szép hangja van, fafaragásból szeretne megélni. Ez igaz a lovas világra is. – folytatja egy kis vehemenciával fűszerezve a mondandóját Roland. – Én a lovakon túl, még igazi lovasoktól tanultam, iskolában is, itthon és a tengerentúlon is, akik letettek valamit az asztalra. Ez gyakorlati alapú tapasztalat és tudatosság, megspórolhatatlan fizikai munkafázisokkal. A mai napig minden nap szakítok rá időt, hogy a ménesi létbe merülve tanulmányozzam a lovak viselkedését. Minden nap.
– Lovakkal másként? – idézem Halápi Ranch kurzusainak a nevét, kérdésköpenybe burkolva.- Honnan az elnevezés?
– A lovazás, a lovakkal együtt töltött idő számomra mindig összefonódott barátságokkal, hasonló, lovas szemléletű emberekkel, közös munkával, vidám, örömteli, fáradtságos és olykor fájdalmas emlékekkel – idézi fel a lovas – Egyetértés övezte azt az elképzelésünket, hogy nem a versenyekkel, a versenyteljesítményekkel van a probléma alapvetően, hanem az oda vezető utat találtuk elfogadhatatlannak. Első sorban a lovak szemszögéből.
Ezért kerestünk többen másik utat, az enyém lett a “Lovakkal másként”.
Folyt.köv.
A pillanatot megörökítette: Török Rita – TR Photo