Csillagok fénye világította meg az utat egy hűvös, téli, de baráti beszélgetésekre kiváló estén, mely a Duna fő ága, és a Szentendrei-Duna által közrefogott sziget csúcsa felé vezet. A legendák szerint a Dunakanyar térségének ma élő, talán legőrültebb lovasának néhol nyitott, néhol zárt kapui fogadják errefelé azt, akit tudatosan erre visz az útja. Engem egy több, mint hetedik éve lejegyzendő beszélgetés ígérete csalogatott idén erre a takaros lóportára. Több ezer ló futott már át a birtokgazda, Halápi Roland keze alatt az elmúlt három évtizedben, na nem kupeckedve, hanem lovakat képezve. A lovas évei során lélekkísérője, a jelenleg 31 éves angol telivér kanca, Tengo aki ménesi létben, takaró, patkó és mindenféle sallang nélkül tengeti nyugdíjas, de annál aktívabb mindennapjait. Gazdája elmondása alapján, lassan már egy évtizede úgy vág neki minden télnek, az életigenlését nem, de a látását már-már elvesztő lovacskája, hogy az lesz számára az utolsó. Eddig azonban, minden tavasz meghozta számára az újjászületést, és rácáfolt a fajtáját övező sztereotípiákra. Köszöni szépen, korának és életkörülményeinek megfelelő egészségnek örvend.
Erőben és méltóságban tartsa meg a Jóisten, míg dolga van közöttünk ezen a Földön! Egyébként mindkettőjüket!
A legifjabb kétlábú Halápi családtag, egy lovas lelkű igen ifjú hölgy érkezett meg egyszercsak az iskolából, majd vezetett oda édesanyjával az első angolbokszhoz. Épp Tengó szórta ki örömtelien a fogai közül a szomszéd országból érkező műtrágyamentes zabot, míg gazdája a rábízott néhány tucat lovat látta el rutinosan. Ez a nap is reggel 5-kor kezdődött, és még elég messze volt a végétől, mely általában este 10 körül engedi útjára azt, ki vállalta ezt a szabadnapmentes szabadságot a saját- és a rábízott lovak és lovasok jólétére és örömére. Normális ember valószínűleg meg sem érti, milyen földön túli hatalom visz rá valakit arra évről évre, hogy az éjszaka közepén még azt lesse melyik lónak, hogy áll éppen a füle. Képletesen értve persze.
Az önkéntes helyi idegenvezetővé avanzsált kislány ekkor magához vette a beszélgetés fonalát, és bemutatta az összes békésen ropogtató családtagot és a hosszabb-rövidebb ideje a ménesükben időző vendéglovakat is. Naponta kétszer járnak be a jószágok a legelőről a bokszokba abrakolni, és magukhoz venni az egyénileg összeállított vitamin- és tápanyagkeveréket, mely az időjárástól és a rájuk bízott munka mennyiségétől és minőségétől függően változhat.
Aztán mennek vissza a bandába menetrendszerűen.
Átkísért a kisasszony a bokszsor hátoldalához is, ahol szintén egy tabudöngető 27 éves angol telivér kanca ropogtatott, aki a gazdájával még a mai napig aktív résztvevője az egyéni és a csoportos lovas foglalkozásoknak is. Tulajdonosa hét éve ápol jó barátságot lótartó családjával is.
– Van mit tanulnunk a lovaktól – fűzi hozzá az idilli képhez Roland, fejlámpával a fején és vasvillával a kezében – a természetben nem élnének ennyi ideig, már rég megette volna őket egy farkas, medve, vagy csak valami tápanyaghiány vagy betegség okán elfogyott volna belőlük az élet. Idős korukra egyre inkább eltávolodnak a ménestől is, kvázi felkínálják magukat a ragadozóknak. A ménes a maga dinamikájával tudja a dolgát, alkalmazkodnak az életkörülményekhez, igazodnak a természetbarát munkamenthez is. Az, hogy ez emberbarát-e? – világítja meg a fejlámpa néha hosszabb időre az egyre apadó szénakupacot – Nem tudom, semmiképp nem kényelmes, de nekik sem mindig az. Nézd, a lovak túléltek egy jégkorszakot. Itt senkit nem takarózunk, van aki didereg, de ő éppen hőt termel, ezt sem tudják sokan, pedig aki láthatóan remeg az nem fázik. Ezeknek a lovaknak viszont van immunrendszere. Tudod melyik fázik? Az öreg, orrát lógató mozdulatlan telivér a szélárnyékban. Az fázik. A ménes azonban megoldja. Odamennek és megmozgatják. Pengeéles logikával összerakható mit tehet az ember, ha a ló fázik….megmozgatja, vagy együtt mozog vele, vagy csak hagyja mozogni. Nagyon ritka és speciális körülmények között lehet egyáltalán szükség a takaróra ha lovakról beszélünk, de annak mindig ára is van. Hogy bánik a társadalmunk az idősekkel, a gyerekekkel a ránk bízott állatokkal? A nekünk kiszolgáltatottakkal? – következik egy élés váltás a gondolatmenetben, miközben egy késői kávéra érkezünk a serlegekkel és az “Év lova” feliratú takarókkal díszített fecskefészkekkel övezett beltéri folyosóra – Ez mindent elmond rólunk, a hogyan. Én a lovaktól rengeteget tanulok, közösen növünk bele a ránk bízott feladatokba.
Beszkennelem a trófeák és az elismerések látványát miközben fő a kávé.
– A fecskefészkeket lakják is? – kérdezem.
– Nyáron igen, van itt víz, sár, szúnyog, minden ami fecskeszem- szájnak ingere. – lefőtt a kávé is. – Nekik ez Kánaán, minden évben több fészekaljat kinevelnek.
– Nagyon helyes – kortyolok bele a kávémba – a tavasz hírnökei, az újjászületést, a reményt szimbolizálják, áldást hoznak az állattartóra. Sokan érdeklődnek a lótartás misztériuma iránt, de a fecskéket kihagyják a számításból…. Ahova azonban visszatérő vendégként járnak, oda áldást is visznek magukkal. Nem is biztos, hogy csak földit.
– Ezt a kávézaccból olvastad ki? – nevetett föl a házigazda, felhúzott szemöldökkel belenézett a saját bögréjébe is, majd hellyel kínált.
Folyt.köv.
A pillanatot megörökítette: Török Rita – TR Photo