“Mi az, ami zenévé lesz, verssé, képpé, milyen erők azok, amelyek a lélek mélységes mélyén az ösztönöket úgy formálják át, hogy a legcsudálatosabb emberi produktummá: művészi-alkotássá nemesedjenek?“
Székely Béla, a Zene pszichológiája című művében merült fel ez a kérdés, mely 1935- ben, a Nyugat című folyóiratban jelent meg. Válasz talán nincs is rá egyfajta, vagy igazi, de az ember már csak olyan ösztönösen, kíváncsian keres, kutat és néha talál is. Valami a Moson patak völgyében, a Duna bal partján talán közelebb visz ennek a rejtélynek a megoldásához.
2023. 03. 23-án Nagymaroson, a víz világnapján egy rendkívül muzikális harkály dobszólójától voltak hangosak az erdőszéli kiskertek. A fák doktorát lázadó kedvében kapta el a tavasz és a fémes hangú lámpabúrák egyikén, majd egy másikon hallatta ritmikus kopogását. Csak kettő érdekelte, azokat váltogatta, a lámpasor többi tagja látszólag teljesen hidegen hagyta. A csőre nyomán ébredő fémes zörej rendhagyó keretet biztosított egy lejegyzésre váró beszélgetésnek.
– Taktaktaktaktak – hallatszott a fémes kopácsolás hangja.
– Érdekes – szólt Andi, a Lovas fotózás a Dunakanyarban Facebook oldalának tulajdonosa és szerkesztője – a másikat szokta püfölni, általában a bal oldalit.
Észrevétel a térségben aznap nem maradt megválaszolatlan, a harkály átrepült a bal oldali lámpatestre és letesztelte a másik oldali fémszerkezet szilárdságát is.
– Taktaktaktaktak – nyugtázta fémes kopogással saját érkezését és szokatlan jópofaságát a fakopáncs.
– Takkk – zárta elégedetten a bevezetőjét az egyszemélyes zenekar teret engedve a beszélgetésnek.
– A fotózás számomra egy nagyon bizalmi helyzet, ahol a szemem előtt őszintén feltárul egy pillanat, melyet lehetőségem van megmutatni – kezdi a beszélgetést Andi – a lovas fotózás az én igazi szerelmem, ahol mindig arra törekszem, hogy a kapcsolatot mutassam meg.
– Ló és lovasa közti kapcsolatot? – hangzik el a kérdés
– Ló és ember közti kapcsolatot. Természetesen különböző mélységek tárulnak fel, ha a ló nem csak biodiszlet, az ember pedig lovas is egyben. A legideálisabb, ahol mély kapcsolati tükröt lehet villantani az a ló és a saját gazdája, olyankor nagyon szeretem-dolgok tudnak születni – mosolyodik el a fotós sokatmondóan. – a spontaneitást nem lehet beállítani, de olyankor ott kell lenni testben és lélekben, és tudni kell melyik gombot kell lenyomni. A megfelelés ami nehézséget okoz…
– Megfelelés? – kapja fel a fejét a kérdező.
– Igen, a megfelelés. Sokszor érkeznek konkrét elképzeléssel a megrendelők, beállítások, kész retusált képek vannak a fejükben. Én például nagyon óvatosan retuásálok. Persze egy-egy színkorrekciót elvégez az ember, leszed egy friss pattanást, de a saját szűrőket igyekszem használni, aszerint, hogy a kép milyen érzést vált ki belőlem. Nehéz…azért nehéz – vesz egy mély levegőt Andi – mert el kell engedni a kontrollt, és hagyni kell feltárulni, megmutatkozni a pillanatot, az érzéseket és az én dolgom az, hogy ezt észrevegyem és megnyomjam a gombot. Egyre inkább el vannak zárva az emberek a saját érzéseiktől és félnek meglátni önmagukat, pedig az objektív őszintébb eszköz tud lenni, mint egy tükör. Sokszor nem lehet a valóságot a fejekben élő képhez igazítani, de talán nem is kéne ennek célnak lennie.
– Fotózással gyógyítás…? – hangzik el egy halk kérdés.
– Volt ilyen kezdeményezésem, de nem működött. – kezd bele egy újabb történetbe Andi – A Lovas Világkupa fotópályázata után kerestem fel a későbbi mesterem, hogy vállal-e tanítványként. Ő kalauzolt el engem a fotózás és rajta keresztül a saját mélységeimbe. Egyszer feltette nekem a következő kérdést: virágnyelven kérem a kritikát, vagy nyersen? Nyersen kértem. Gondoltam ugyanaz a vége, nem kell körbetáncolni, jöhet a pofon. Meg is kaptam, volt amire azt mondta, hogy ezek sz…rok. Nem esett jól. Erre volt akkor szükségem, hogy ne vesztegessek több időt azokban a zsákutcákban, amiket magamnak jelöltem ki. Egy tanulási folyamat része volt. Nagyon hálás vagyok érte utólag. Ha én nyersen befotózom ma azt, amit más el akar rejteni, abból viszont nem élek meg. Ritka aki értékeli… Mégis, én nem szeretném elveszteni az emberekbe vetett hitem és bizalmamat, aminek része az, hogy nem vagyunk tökéletesek, sebezhetőek vagyunk, félelmeink is lehetnek, gátlásaink és megannyi színes érzelem. Fénnyel írok és hiszek az emberi jóságban is… máskülönben nem csinálnám és ebből szeretnék meríteni mikor megnyomom azt a bizonyos gombot. Az eszköz mögött mindkét oldalon ott az ember, akinek lelke van, ezt sokan elfelejtik.
– Hmmm.. Hogy kezdődött a lószerelem?
– Gyerekkorban, lóharapással kezdődött, aztán féltem de rettenetesen, lovaglás nem is lett belőle rögtön. Teltek múltak az évek, évtizedek, a félelmemet igyekeztem leküzdeni, már felnőttként. Kedves édesapámat idézném, aki szerint egy svábnak negyven éves korára vagy megjön az esze, vagy elmegy teljesen. Hát az enyém elment. – nevet fel Andi, aki egyébként szinte mindig nevet – pár éve megsérült a vállam egy esésnél, azóta nem lovagolok, csak érlelem a következő élmény lehetőségét. Illetve ha nagyon pontosan szeretnék fogalmazni, akárhányszor estem, mindig a vállam sérült meg, de a legutolsó óta még nem ültem vissza. Lovas segítőként viszont megtaláltam önmagam.
– Lovas segítőként? – hangzik el az érdeklődő kérdés.
– Igen…hát ez is aranyos történet. Közel másfél évtizede beugrósként elkezdtem segíteni terápiás- és fejlesztő lovas foglalkozások során Nagymaroson, és azóta beugrok folyamatosan. Rengeteget nevetünk, énekelünk, én szoktam a lovakat vezetni és bohóckodni. Büntetlenül lehetek nagy gyerek. Szeretem ezt az érzést. Persze közben lóháton történik a fejlesztés, a megfelelő irányított kérdésekkel, kérdezőkkel és támogatással, olyankor egy csapat vagyunk. Egy csapatként vagyunk jelen, amelynek a ló mint teljes jogú munkatárs a része. – meséli a fotós csillogó szemmel – talán ez is táplálja a lovas fotózás iránti szerelmes elkötelezettségemet, hogy meg tudjam mutatni azt a fajta érzelmi többletet, amit ezekkel a jószágokkal meg lehet élni és amit tapasztalok a terápiás munkám során nap, mint nap.
– Saját ló tartásában gondolkodtál esetleg? – érkezik a következő kérdés.
– Igen, de teljesen elengedtem. Itt a szomszéd telken képzeltem el, hogy saját lovat és birkát tartok majd. Helyette jelenleg van megszámlálhatatlan önellátó szarvasom, akiknek a két méteres kerítés még csak különösebb kihívást sem jelent, főleg hogy segítik őket a vaddisznóim, akik azért rendszeresen átnézik a kertem, hogy az agancsosok hagytak-e valamit. – mosolyog – Fotósként, terápiás segítőként jövök-megyek egész nap, utazok is sokat, a két életforma nem összeegyeztethető jelenleg számomra. Esküvői szertartásokra is hívnak, óvodákban, gyerekfotózásokat szoktam elvállalni. Azt is nagyon szeretem, a játékosság, a vidámság, az életöröm ott koncentráltan megjelenik, azt jó megmutatni az én szűrőmön keresztül. A részévé válni egy kis önfeledt kacajnak ami megmutatkozik a közös éneklések, mondókázások során amikor mellesleg lenyomom a gombot is. Egy “saját” macskám van, illetve volt, de az is eltűnt. Ahogy ez macskáéinál előfordul, nem csak az enyém volt, de tudta mikor jövök megyek és akkor jött kunyerálni. A kertet szeretem, összehúzom a leveleket, megmetszem a fákat, de például már veteményesem sincs. Azt korábban a vadaknak ültettem. Ők nagyon szerették, de hát én költöztem az ő otthonukba és nem fordítva, úgyhogy még annyira fel sem róhatom nekik. Megszínesítik a hétköznapjaim, de kell hozzájuk humorérzék.
– Taktaktaktaktak – jelentkezik be újra a harkály először a bal- majd a terasz jobb oldalán elhelyezkedő fém lámpaburán is. – Taktaktaktakk- Szakítja meg a beszélgetés fonalát az erdei metálzenekar, melynek egyre halkuló visszhangját viszi magával az éledő patak. Becsukódik a lehetetlen kék notesz is, mely magával visz az emberekbe vetett hitből és bizalomból egy jókora darabot, hogy aztán továbbadja a hírét ezen az oldalon, hogy ilyen is van.
Andi lovas fotóit a linkre kattintva érhetitek el: https://www.ivoryfoto.hu/p198544464