Az a hír járja a Pilisben, hogy Dobogókőre, lóval, télen kell menni – legalábbis a szó beszéd, vagy szájhagyomány útján kelt ismeret alapján én így tudom. Lehet benne logika is, lehet benne mítosz is, az biztos, hogy a régi, kövekkel rakott római utak nagyon megnehezítik az egyébként is küzdelmes hegyi terepeket lóháton. A friss hótakaró azonban, a hegytetőig repítheti még a vasalatlan lovakat és lovasaikat is, amikor a hegy szelleme is úgy akarja.
Lehet a praktikumon túl esetleg más oka is ennek az intelemnek? Erre a kérdésre is kerestem a választ, mikor a legnagyobb közösségi portálon jegyzett, Nimród Lovas Zarándoklat a Pilisben elnevezés eseményre, rányomtam az “érdekel” gombra, és néhány személyes gondolattal alátámasztottam a szervezők felé, hogy nagyon. Ez számomra azt jelenti, hogy ott leszek.
Egyetlen kérdés várt megválaszolásra, hogy saját lóval csatlakozom-e, vagy a már jól ismert atombiztos furioso mén hátasok egyikére bízom magam. Végül is több, mint tíz éve hűséges angol telivér kancám bízott Vándor biztos lépteire ezen az úton. A huszonéves hátasom, épp egy kisebb sérülésből épült fel az indulás napjára, és nem kérte mégse az úttal járó kockázatot. Egyébként is, ő már volt télen Dobogókőn, mely kirándulás után bő egy évvel megszületett Lelkem névre hallgató sárga kancacsikója is. Az ő küldetését ezen a fronton, talán már teljesítettnek is tekinthető. De ez egy másik sztori.
Az eseményért leginkább felelős két név, már ismerősen csengett. Chemez Farkas, néprajzkutató, a Lovas Betyár Közösség vezető személyisége, hittantanár és négy bátor lova, Szikla, Parázs, Vándor és Pepe adták a legfőbb megvalósíthatósági alapot.
Az ötletgazda, Ónódi Krisztián, a szkíta hagyományőrzés egyik éllovasa, hiteles nagykövete. A Szkíta és Magyar Szellemiség Kőrösi Csoma Sándor Központjának megnyit ünnepségén létrejött együtt nyilazás megszervezése is az ő nevéhez fűződik. Elmondása alapján, egy különleges térkép és egy libabőr nyomán indult a mostani vezérhangya, az ötlet, melyből végül is ez az esemény életre kelt.
A magyarság égbe futó szellemi gyökereinek a nyomán, a Nimród csillagkép vélt földi, beavató útján egy túraútvonal rajzolódott ki a Pilisben. Természeti képződmények, és a pálos szellemiségből megmaradt kőmorzsákat összekötő vonalak ezek egy papíron. Egészen addig, amíg a sors iránytűjét követve, ennek új értelmet, új életet nem adunk. Az égi vadász jelenet üzenete a sorsfelvállalás fontosságát sürgeti talán, mely csillagkép a téli égbolton mutatkozik csak meg a Pilisből.
2025.01.22-én a Magyar Kultúra napján lovas csapatunkat, Szőnyi József, a Polgi – az utolsó mészégető, korábbi polgármestere a falunak – indította útjára Pilisszántóról. Nevéhez fűződik, a Makovecz-út első állomásán egy kis sziklakápolna is, melyhez faragott történelmi fa alakok jelzik a magyarság szellemi útját a szántói Csillagösvényen. Első napunkhoz csatlakozott Ónódi Kornél is, aki bár gyerek korában ült utoljára lovon, a nap végére jelentősen javította az ülésbiztonságát. Egy jó ló, az életösztön és a jó társaság csodákra képes.
Aki a Pilisben eltéved, az Isten tenyerére kerül – tartja egy másik nyelvi emlék, melynek valóságtartalmát rögtön meg is vizsgáltuk már az indulásunk után közvetlenül. A zúzmarahatár felett jég és hófoltok lassították a lépteink, az útkeresésben pedig az alkalmazások és a gps jel pontatlansága akadályozta a menetrendszerinti haladást. Sokszor kellett gyalogosan, a lovak mellett haladni, kerülni, eltévedni, majd újra a jó útra lépni.
A belső iránytű segít ilyenkor talán a legtöbbet.
Pilisszentlászlónál egy döntési helyzettel, két szürke kancával, Sóhajjal és Jessyvel, bátor lovasaikkal, Tóvári Balázzsal és Mészáros Andreával és kíméletlen jégpáncéllal találkoztunk nem sokkal sötétedés előtt. Együtt folytattuk tovább az utunkat, a józan ésszel karöltve, kihagyva egy állomást – a jég, a sötétedés és a lovak okán – Dobogókő felé. A hegy legszebb téli ajándékait szórta ránk ezen a szakaszon, ropogó hóval, szunnyadó fehér tájjal és élhető kaptatókkal. A megváltást sötétedés után az első jellegzetes Makovecz – épület gyéren kivilágított alakja jelentette az erdő szívében. Én így még soha nem örültem neki. Az 1982-ben síházként útjára indult, ma Zsindelyes vendéglőként ismert épület első tulajdonosa és üzemeltetője fogadta megfáradt csapatunk. Lőrincz László, a fogadós, negyedik évtizede áll a vendégek és a hegy szolgálatában. Néha a lovakéban is, bár elmondása alapján ritka látogatókként lehet számon tartani őket a hegytetőn.
Kísérőink utánfutóval itt csatlakoztak hozzánk, mely lehetővé tette, hogy lovaink szénát, abrakot is kapjanak, mely nem nő az erdőben magától. A jurtaszálláson szélvédettebb helyett és takarót is kaptak. A lovasokat jó szó, meleg étel, forró gyömbér, a nyitott kandalló jellegzetes tüze, szállás a jurtákban és egy doromboló norvég kályha melege várta éjszakára a lovaik mellett. Lelkes kísérők is csatlakoztak hozzánk, síppal, dobbal, nádi hegedűvel néhány órára. Szabó Zoltán, egyébként Vándor váltó lovas zarándoka, Vad Virág, Bődy Szabolcs és Hetényi Eszter, dalaikkal és támogató, erőt adó jelenlétükkel erősítették a csapatot.
Számomra a közös lovas élmény egyik legmeghatározóbb része, ahogy ebben a kis kerek szakrális térben, a rengeteg lófelszereléssel, és megfáradt idegenekkel együtt hallgatjuk a szél hangját és a tűz pattogását, mielőtt elér az álom. Én azt is látni véltem, ahogy a norvég kályha üvegére egy vaddisznófejet kormolnak a lángok, de talán csak a szemem káprázott.
Gyönyörű kilátással, szélcsenddel, szikrázó napsütéssel és annyi lóval köszöntött ránk a reggel, amennyit éjjel kinthagytunk az erdő szélén. Mindenki ott állt, kancák és mének is, ahova ki lettek kötve. A délelőtt viszonylag kényelmesen, jó reggelivel, kávéval, elszámolással és kevés konfliktussal telt. Gyakorlatilag mint egy jó lovas- vagy akár motorostúrán el is úszott időben a történet. Ekkor már a néptáncos és lovas múlttal egyaránt büszkélkedhető Ónódi Krisztofer volt a zarándoktársunk. Kornél előmelegített nyergében lovagolt Dobogókőről vissza Pilisszentkeresztre a csapattal.
A térkép nyomán folytattuk az utunk lóháton a téli tájban egészen Pilisszentlélek központjáig. Valahogy megint hosszabb volt az út, mint amire számítottunk, illetve a téli táj és a korai sötétedés lassította is a haladást. Imával, csenddel és énekszóval kísért megállóink a megfontolt lépteket támogatták inkább, ahol volt idő megélni a pillanatot is, és lehetőség nyílt egy kis elmélyülésre is.
A zarándoklatok, illetve a lovas zarándoklatok abban különböznek egy sima túrától, hogy van valami természetfeletti céljuk. Útkeresés, lelki ráhangolódás, kiszakadás a rohanásból, a hétköznapokból. Szent helyekre látogat el.
Ez a szakrális hegyvonulat talán nekünk kicsit a Mekkánk is. Nem olyan hosszú, mint a Szent Jakab út, nem vezet el Mariazelltől Csíksomlyóig se. Se a Camino de Santiago, se a portugál zarándokutakkal nem veszi fel a versenyt távolságban, de még csak nem is a Hargita. Valami mégis van, amit talán jobb lenne továbbhallgatni. Mármint el.
Egy zarándoklat során az ember idegenné és kiszolgáltatottá válik, és az út amit megtesz A-ból B-be egy út az igazi önvalója felé is. Majd megérkezik valahova, aztán megy tovább. A különböző, térképen is jelölt állomások talán lelki mérföldköveket is szimbolizálnak. Lelassítva ezeken a szent helyeken, ahova őseink templomokat is emeltek, melynek köveit hittel tapasztották össze talán, a valódi értékek fontosságára irányul a figyelem.
Örök, elvehetetlen értékeket, emlékeket, írnak a lelkekbe. Ezek a történetek, nem folynak át az ember ujjai közt, mint a lassan pergő homokszemek. Állítólag a hely szelleme is emlékezetébe vési a zarándok lelkeket. Arról nincs külön feljegyzés, hogy a lólelkekkel is így jár-e el, de szerintem azokkal jár csak el igazán ilyen körültekintően.
Pilisszentlélek központjában érkeztünk megint fontos válaszút elé. Megfáradva, és a tolerancia szintje is mindenkinek konfliktusközeli tartományokban járt már. Magyarul: ha nagyon akartuk volna, itt már össze tudunk veszni. Végül is érdeklődés hiányában ez elmaradt. Némi frissítő után folytattuk az utunkat, nyakunkon az éjszaka leplével.
A Pilis-nyereg felé már sötétben kezdtünk felkaptatni Klastrompuszta felé, mikor a józan észt hívtuk újra útitársként és egy spontán döntés nyomán Pilisszentkereszt felé vettük az irányt. Ránksötétedett. Kihagytuk az éjszakai jeges kaptatót.
Csendben lépdeltünk egymás után a ropogós hóban, hol összezártak felettünk a fák, hol megmutatták a csillagos égboltot. Egyszer csak egy ismerős iránytű jelent meg előttünk, szembe velünk a Nagy-Kevély irányába. Az égi vadász fénylett teljes pompájában, a Nimród csillagkép, melynek vélt iránymutatásait, szellemiségét követtük épp, félig tudatosan. Én úgy voltam vele mikor elindultam, hogy legfeljebb lovagolok egy jót a barátaimmal, a szívemhez oly közel álló hegyi terepeken. Aztán ez az élménykosár nagyon túltelt, túlszaladt.
Sötétben, lóháton a csillagos ég alatt már elmúlt a fáradtság, a félelem, hogy megcsúszunk, az éhség, az idegesség is. Számomra a zarándoklat lovas szakasza, a Keresz- tanyán, Jutasi Zsuzsa szívélyes fogadtatásával ért véget, ahol a lovak és lovasaik következő éjszakai állomása kapott helyet. Én pedig mentem vissza a sajátjaimhoz.
A zarándoklat záró állomására a Holló-völgybe, én már gyalogosan érkeztem, ahol előadások sora és szívélyes vendéglátás fogadott. Erről a beszámolót az alábbi linken lehet elérni:
Beszámoló – Nimród Lovas Zarándoklat – Hollóvölgy, Budakalász
Erről az állomásról, a Krisztián féle közös lövés után, Kaizler Vivien vette szárnyai alá a megfáradt lovakat és vitték őket haza a lovasok, kalandosan, lábon biatorbágyi otthonukba.
A zarándoklat fő célja,a Lovas Betyár Közösség bejegyezése alapján: változásra hív Magyarországon: “Segíts magadon, az Isten is megsegít” – minden magyar számára elérhető ló, lovas élet, a lóval összefüggésbe hozható természetközeli életmód megismerése, megtapasztalása, mely az út során kiegészült egyik vendéglátónk súlyos betegségből való felgyógyulásáért tett felajánlással is. Talán egy üzenet is a hegyeknek, mely nem felejtette el, hogy a csillagok járása változó.
Talán, de ezt nem tudhatom. Én lovagoltam egy jót a barátaimmal, majd lejegyeztem az élményeimet.
Köszönöm, annak aki elolvasta!
Fotók: Chemez Farkas, Kaizler Vivien, Bődy Szabolcs
Lejegyezte: Ledniczky Éva