Az ember és a ló kapcsolatát évezredek óta övezi egyfajta megfejthetetlen természeti misztikum. Kicsit olyan, mint a nő. A természet részeként, az ember társaként, hűséggel, alázattal és teljes szívvel-lélekkel kíséri az idő forgását négy nagyobb férfitenyérnyi patáján. Hol nagyobb, hol kisebb szeletet szakít ki magának a civilizáció egyre inkább urbanizálódó forgatagából. Az utat közösen járva embertársával, teljesen más kapuk nyílnak meg a szabadidő eltöltésében, sporttársként, agroturisztikai látványelemként, vagy munkatársként, az erdők-mezők színes világában, esetleg mentálhigiénés szakszolgáltatóként, mint egy rendelői “nyugodjmeg” pamlagon.
A közös út a digitális forradalom hajnalán azonban beszűkülni látszik, pedig talán soha – a közösen eltöltött évezredek során – nem volt akkora szükségünk egymásra, mint most. Talán a ló az utolsó igazi esélyünk, hogy emberek maradhassunk, és visszatalálhassunk lélekben ahhoz a természeti közeghez, ahova eredendően, emberi méltóságunkkal együtt tartozunk.
2021. július végén két hölgy, két lóhölgy, vagyis kanca társaságában arra vállalkozott, hogy néhány napra – próbára téve az évek során kitartó munkával felépített kapcsolatukat – lótársaikkal nyakukba vegyék a Visegrádi-hegység páratlan természeti közegét – és munkájuk méltó jutalmául –, csobbanjanak egyet valahol a Maróti-hegyek lábánál, a Duna hűsítő közegében. A túra pikantériájaként, a hölgyek vasmentesen, vagyis patkók és zablák nélkül vállalták a túra teljesítését hegyi terepeken, mint ahogy azt tették egyébként az év maradék háromszázvalahány napján, heti minimum 4-5 alkalommal.
Az indulás napján lelkes lovak és gazdáik várták a reggeli szokásos szertartás kibontakozását, mely némi lóreggelivel, tisztogatással és felszerszámozással telt, még a tikkasztónak beharangozott hőség érkezése előtt. Pilisszántóról indulva, egy érzelmes “Isten hozzádot” intve a Pilis-hegység impozáns látványának, lassan lépdelve közelítették meg a már jól ismert csévi erdei utakat. A reggeli órákban, rohangáló gidák, lustán felszálló, megzavart ragadozó madarak kísérték a lépteiket, néhol egy-egy gyorsabb-rövidebb, de mindenképp energiatakarékos jármóddal fűszerezve a lassan fogyó erdei kilométereket.
26 km és hozzávetőlegesen 1700 méter szintkülönbség volt betervezve a napra, lóval vagy járható terepeken, vagy lóval esetleg kevéssé járható terepeken, amelybe a lóval egyáltalán nem ajánlott terepek is belecsúszhattak. Akadt olyan is.
A gyanú árnyéka, mely szerint a nap más lesz, mint a többi, a Pilis-nyereg kaptatóján vetült először a lovas tervére, mely lószemszögből nézve a pilisszentléleki leereszkedésig sejtés is maradt. Ott azonban javaslattá nőtte ki magát. A hattyúforma csillagot az üstökén viselő, angol telivér pej-kanca gazdahű lószemein megcsillant az újratervezés javaslata, és többször visszafordult a korábban teljesített szakaszok irányába, mely felől az otthon hívó szavát vélte rendre meghallani.
“Hé, kedves gazdám, vissza is kell ám a méneshez mászni!” – tükröződött a lószemekből a félreérthetetlen észrevétel.
Gazdája a köves, sziklás lejteken mellé szegődött társként, gyalogosan téve meg a legmegterhelőbb részeket; így igyekezett mindenki a tőle telhető legnagyobb biztonsággal és egyensúlyban annyi lábon leérni az úton, amennyit a Jóisten ehhez számára biztosított.
A pest megyei piros és az esztergomi túrajelzések nem jelentik azt a biztonságos információs bástyát, melyre önmagában lehetne támaszkodni. Szerencsére GPS-szel és kihajtható turistatérképpel egyaránt készültek az útnak indulók, így sok mindenért ténylegesen nem kellett aggódni. A Pilisi Parkerdőben eltévedni egyébként is nehéz, kerülőutak viszont lehetnek.
Pilisszentlélek település kikerülése mellett döntöttek az odafelé vezető úton a lovasok, eggyel nagyobb teret engedve a természet csodáinak, mint az emberi beavatkozás sokszínűségének. Az út a zöld sávon, majd az ebbe futó kék Mária-úton, a Felső-Ecset hegyen, a Ráró-hegyen, a Szakó-nyergen át, a térképen Római útként jelölt, de sokat biztosan nem járt csapáson vezetett végig. A túra az Enyedi-halála és néhány háborús borzalomra utaló elnevezés mellett, egy kiszélesedett, nyomokban murvás szakaszon vezetett Képesfáig, lélegzetellállító kilátással és tüdőmosó kaptatókkal színesítve. Ha nem is kezdő terepként, de eddig a pontig lóval is járható útként lehetett jellemezni a túrát. Volt, hogy a felfestések is jeleztek valamit, volt , hogy nem egyértelműen, vagy egyáltalán semmit sem.
Odafelé egy műzliszeletnyi pihenőt engedélyezett magának a csapat, a rendkívül kedvező alaphőmérsékletet biztosító fák hűvösében. A szürke arab-kanca – itt ellentmondva minden természeti törvényszerűségnek –, a talpalatnyi erdei legelők helyett a gazdája vajas-sonkás szendvicsét vette kérlelhetetlenül célba, és egykönnyen nem is igen tágított az elképzelésétől . Meg is kóstolta, és kért még, mellyel jóízű értetlen nevetésre adott okot. Szürkének egyébként azt a fehér színű lovat hívják, ami fiatalon is szürke, meg ha megizzad akkor is, de olyankor korától, nemétől és társadalmi hovatartozásától teljesen függetlenül válik szürkévé.
Szóval a képesfai elágnál, az ember a lovával együttesen dönthet a legrövidebb út megjárásán – közte és a célja között – és leereszkedhet a zöld sávval jelzett szurdokban, levezetve a lovat maga mögött, mert mellette nem fér el. Lélegzetvisszafojtva. Mint egy viharverte erdei csatatér, olyan volt a szurdok-mente, hatalmas kövekkel és kidőlt fákkal nehezítve az egyébként sem nagymamabiztos terepviszonyokat.
A lovak jelenléte biztosítja az ember számára annak az időminőségnek a megélését, amit úgy hívnak, hogy most. Ebben a páratlan szépségű, de gyalogosan is szinte járhatatlan szurdokban, az ember találkozik önmagával, annak teljes spektrumában, de mélyreható ismerkedésre sem tér, sem lehetőség nincsen. A ló és gazdája kapcsolatát minden szinten próbára tévő terepen, elkelhet egy zsebfűrész, rengeteg józanság, egy kis szerencse és némi vakmerőség is.
Csak előre, gondolatok nélkül, egyetlen percre sem meginogva az ember hitében, hogy ahova bement, onnan épségben, lóval együtt is ki fog tudni jönni. Vészmadárkodni, aggódni amúgy is teljesen fölösleges, de indokolatlan és veszélyes is lett volna. Ott már nem is ló és lovasa túrázott, hanem két egymásra utalt barát helyezte egymás után a lépteit a köves lejteken, csapatban. Megoldás módba kapcsolat tudatállapotban. Mintha az összes befektetett kapcsolati tőkét egy nagy ajándékcsomagban adták volna vissza gazdáiknak a lovak, szavakkal nehezen leírható közös élményekbe csomagolva.
A csapat tagjai a szurdok végén jóleső érzéssel kenődtek föl a hirtelen jött kerítésre, mely balra és jobbra egyaránt elválasztotta őket egy darab létrával a néhány tíz méterre lévő szállásadó birtoktól, melynek kapaszkodóján a turistajelzés egyértelműen mutatta, hogy merre visz az út. Némi helyismerettel fűszerezett szerencse folytán, a kerítés mentén egy vadcsapáson, rövid idő alatt elérhetővé vált számukra a műút, és a kerítés egyébként nem jelzett vége is. Máskülönben ez lett volna a harakiri pont.
A lovak, állategészségügyi szempontból is rendezett papírokkal, egy kis két-lovas, 4-soros pásztorral kerített legelőn lettek elszállásolva, friss kútvízzel, ad libitum szénával és sok-sok odafigyeléssel fűszerezve, Esztergom szívében. Fürdésre, felfrissülésre és hideg dinnyemaradványokra egyaránt számíthattak, sárga és görög kivitelből is, kellő érdeklődést megcsillantva a szaruhártyájukon, őzike füleket hegyezve, fejüket a cél irányába fordítva, a belsejéből is jutott nekik bőséggel. Némi amatőr pedikűr, és vérszívók elleni illóolajos kezelés zárta számukra a napot.
Lovasaik baráti körben a közeli, távol-keleti szellemiséget hordozó tiszta természeti környezetben tölthették el hús- és alkoholmentes, szertartásszerű vacsorájukat, majd térhettek nyugovóra a másnap reggeli 4:45-ös imára, közös éneklésre és meditációra szólító gongig. A napkeltével kísért közös csend, és lélektakarítás kiegyensúlyozottságot és békét kölcsönzött az aznapi kihívásokhoz. Szolid reggelit követően mind a lovak, mind a lovasok vonatkozásában, egy szintén helyi lovas-barát iránymutatásait követve indultak el, mely így hangzott:
“A Majális forrásnál fel, egészen az erdészeti útig, ott balra le, egészen Marótig, és ott valahol Basaharcnál be tudjátok dobálni a lovakat és magatokat is a Dunába.”
Egyértelműnek tűnt, az út meg olyan pocsék és viharvert volt még a jelzett ösvényen is a forrástól fölfelé, hogy – pánik és visszafordulás híján – ki-ki a saját csöndjében és magányában igyekezett a föld és maga között tartani a lovát. Később a meredekeken egymás mellett egyensúlyozva szegezték a lovasok a tekintetüket mereven előre, mint akik tudják, hogy hova mennek. A gondolatokat pedig, miszerint az a fél tonna – a szár végén a kezükben – akár rájuk is eshet, teljes mértékben mellőzték. Külön-külön is, nem hogy együttesen.
A piros sáv itt is volt , hogy jelzett valamit, előfordult azonban, hogy nem.
Jutalmul, felmászva a sziklás, kidőlt fákkal szegélyezett meredekeken, melyeknek volt olyan része, ahol a lovak lovasaikat, mint egy sebesült német katonát, tehetetlenül lógva vittek föl a hátukon, kitisztított és karbantartott utakba torkolltak, melyek aztán levezettek egész a Maróti-öbölig. Csak el kellett jutni odáig, meg vissza is, mert a hegy a nap folyamán nem ment odébb ott sem. Elképesztő elszántságról és bajtársiasságról tettek tanúbizonyságot a csupaszív telivér kancák, pedig különösen egyikük agárforma testfelépítése sík terepre predesztinálta volna őlóméltóságukat a váltakozó meredekek helyett.
A bruttó háromnegyed órás dunai fürdőzés – vagyis a túra célja – végső soron lóhűtésbe és pancsolásba, de úsztatásba nem torkollt. Jókedélyű vízben kapálásokra, vízcsapkodásokba, ugrabugrálásokba viszont annál inkább, legalább is ami a telivérek angolszász helyi képviselőjét illeti. Arab felmenőkkel rendelkező kolléganője élete első találkozásán a nagy vízzel, vagyis a Dunával, megindította a szeme előtt pergő sivatagi homokszemeket. Ellenszegülésbe és víziszonyba nem ütközött a fürdőzése, nem sikerült azonban teljesen meggyőzni, hogy ez annyira felszabadító és jó dolog lenne számára. A felfrissülés végül is nem maradt el egyikük részéről sem.
A szobi révhez tartozó büfében életmentő kávéra és szendvicsre egyaránt meg lehetett állni, melyet egy nagyobb lélegzetvétellel kísért legeltetés közben el is lehetett fogyasztani. Többen csodálattal vegyes áhítattal fogadták a lovak látványát, de volt aki szívszaggató hangsúllyal jegyezte meg:
“Szegény lovak, meleg van.”
A szegény lovak, a frissítő dunavíz után, vizet facsartak speciális, bőrből készült zabla nélküli kantárjuk szárát tartó két kesztyű nélküli kézből is, ahogy végigszántották mindenféle küldés nélkül a hajóroncsokkal szegélyezett egyenes homokos és füves partszakaszt, mindkét oldalon a Dunával szegélyezve, egészen az út végéig.
Egy kis baráti verseny is engedélyezett volt számukra, egészen addig, amíg a fékek nem kerültek a kontrollt jelző mentális határvidék vékony mezsgyéjére. Szerencsére kevés volt a turista és a horgász, de azért azt nem kockáztatja az ember, hogy a fák közül egy kutya, vagy egy őrizetlenül hagyott kíváncsi kisgyerek kivágódjon a lovak elé. Landolni ilyenkor lehet velük, hirtelen megállni azért nehezen. Van féktáv és kevésbé kiszámítható, mint mondjuk egy autó esetében.
A szegény lovak, ugyanilyen örömittas vágtában mentek volna végig a hűs, árnyékos erdei utakon a hegytetőig, anélkül, hogy akár egyszer is küldeni kellett volna őket, néha éppen csak engedve voltak. Hosszas unszolás után. A lovak unszolták a lovasaikat.
A tüdőtágító, egyébként rendkívül hűs erdei szakaszok egyetlen részét vették csak igazán zokon a tízes éveik közepén, illetve vége felé járó stramm, sportos kancák, hogy ugyanott kellett leereszkedni is a Majális-forráshoz, ahol reggel fel kellett menniük. Az út végén, a csordogáló, egyébként lóevő vízfakadásnál fél literes üvegekből locsolva őket, már teljesen visszaállt a normális kerékvágás, mind a légzés, mind a pulzusszámuk vonatkozásában.
Délután újabb hűvös kútvizes fürdő, rögtönzött amatőr manikűr, és hűtött dinnye szolgálta a feltöltődésüket a másnapi hazaútig, az otthonos átmeneti legelőjükön pihengetve, kevés otthoni abraktakarmánnyal is megköszönve az aznapi munkájukat.
A másnap hajnali eső, illetve inkább viharocska, rendesen átöblítette az előző nap gondosan kimosott és napos helyre kiteregetett nyeregalátéteket, a jelentősen megnövekedett páratartalom pedig kellően bedunsztolta az egyébként is oxigéndús környezetet. Az út Pilisszántóra egy logikus döntés okán – némi segítséggel –, a legrövidebb és legegyszerűbb, csúcskerülő úton vezetett végig. A sárga sáv, illetve a fura formájú zarándokút jelzés, már odafelé is csábítónak hatott, de tudván, hogy erdészeti kapu zárja közvetlenül a végét, csak azután vált élhető opcióvá, hogy kaptak hozzá kulcsot is.
Délelőtt 9 óra felé kezdődött a hegyvidéki tüdőmosás lóháton, és egészen pontosan a déli harangszóra – már a szántói régi határkövet messze elhagyva – köszöntötte a csapatot a ménes ígérete.
Pilisszentlélek szívhezszóló energiája jelentett csak némi furcsa, feldolgozásra váró kettősséget, ahol a településre érkezvén azonnal egy népes számú forgatócsoport fogadta a csapatot. Mindennel, amitől egy normális ló meg tudna ijedni, de nem úgy a harcedzett telivérasszonyok. Mint kés a vajon, úgy sétáltak át a kamerák és a kamionok közti – nagyon kövér ember szélességnyi – járaton, anélkül, hogy egyetlen szétdobált kábelkötegbe is beleakadtak volna. A faluból fáradt büszkeséggel szaporázva kifelé a lépteiket, egy sipákoló fiatal női hang érte utol őket, számonkérve merre terveznek továbbmenni:
Ugye, nem a templom felé visz az útjuk? – kérdezte. – Mert ha igen, ott a lovam és ki fog ugrani.
Felhúzott szemöldök, lassú megállás, és két kérdő tekintet együttes hátraszegezése volt a válasz, egy rövid, de értelmezést kérő szövegkísérettel:
Tessék?
Ne menjenek arra, mert kiugrik a lovam és meg fogja támadni a lovaikat, mert utálja őket.
Tessék? – hangzott el újból némi nyomatékkal, de nem ment át igazából az az információ, amit hivatott lett volna közvetíteni.
Rá lehetett volna olvasni a fejére az összes vonatkozó jogszabályt, némi etológiai alapismeretet, és néhány bibliai odavágó idézetet is, de a fáradtság győzött. Az út egyetlen nehéz szakasza, fel a Pilis-nyeregig ott tornyosult a lovasok előtt, és nem szándékozott kisebb lenni. Némi udvarias fogalom- és útvonal egyeztetés után, félig vezetve, félig lóháton felkaptattak a hölgyek a lovakkal a pihenőig a hegytetőn, ahol megérintette már a szürke arab kancát a ménes, akkor még elég távoli ígérete.
Néptáncos elemeket is magában hordozó különleges jármódban vitte lovasát az otthonát jelentő tanyáig, anélkül, hogy akár egyetlen izzadtságfolt is megjelent volna rajta a nyeregalátét kivételével.
Az eredeti célt, mely nélkül elindulni sem lett volna érdemes, miszerint mindenki a saját gazdájával, sérülésmentesen megy végig a túrán, sikerült teljesíteni.
Hibamentesen. Vasmentesen.
A gondolatokat lejegyezte: Ledniczky Éva
A pillanatot megörökítette: Horsegraphy