A Lóháton a világ csapatával közös szervezésben az őszi szünetben a Földközi-tenger második legnagyobb szigetére látogattunk 2025-ben. A hosszú téli hónapok beköszönte előtti napfény gyűjtő lovastúrán ismerkedtünk a Dolce Vita olasz életérzés helyi sajátosságaival. Gyűjtöttük a napfényt a szívünkbe, a türkizkék tenger kristálytiszta moraját a lelkünkbe, a fehér homok csillogását és a pillanatot megragadó életérzést Szardínia szigetének dél-nyugati részében, nyeregben.
Ha szabadjára engeded a képzeleted, látod magad előtt, ahogy ebben a színkavalkádban felröppenő flamingók között vágtázol egy kivételes lovas csapattal a tengeri sólepárló medencéket összekötő földnyelvek keskeny útjain? Nem még? Azt mondod ilyen nincs?
Pedig ez a lovas kaland ilyen, minden túlzás nélkül. Szardínia szigetén az élet élvezete a gyökerekben rejlik, egy kicsit más mint Itália többi része. Nemes és vad, a vadsága azonban mégis a szelídségben, a vendégszeretetben és a közösségformáló erőkben rejlik. Történelem és hagyomány összefonódik a nyeregben, az ember lelke pedig örömében dalra fakad.
“Imádok útra kelni,
Gitárral énekelni
Akárhol járok
A szívemből árad a dal az ég felé. “ /Az olasz – L’italino/
Számtalan kincset rejt ez a kis különc olasz sziget, melynek nagy része látható, de vannak olyanok is, melyek a szív- és patadobbanásokban köszöntenek csak vissza. Nem véletlen talán, hogy a világ öt kék zónája közül, Szardínia hegyvidéki térségei adták az elsőt. Ez egy olyan hely, ahol 100 év fölötti átlag élekort megélt emberek aránya a legmagasabb a lakosság sorai között.
Miben rejlik vajon a titok?
A még mindig sok helyen pásztorkodásból élő közösségekben? Állítólag több a birka, mint az ember a szigeten. A zöldség alapú, teljes kiőrlésű gabonát, kecsketejet, juhsajtot és rengeteg tengeri halat tartalmazó ételben és a mértékkel fogyasztott vörösborban? Lehet az is, hogy a közösségek erejében rejlik ez a fajta életörömmel átitatott szép életkor titka?
Jókat esznek, jókat isznak, jókat beszélgetnek és még mindehhez szépen fel is öltöznek, ünnepivé varázsolják a hétköznapi asztalok örömét is. Ezt az egész dél-olasz ízvilágot és életérzést átitatja a tapintható nyugalom és a sós levegő.
Már a reptéri autókölcsönzőnél érezhető volt, hogy itt a stressz szót lehet, hogy nem is ismerik.
Kedves, mosolygós, nem túl kapkodós hölgy adta át a kocsikulcsokat, melyekhez közvetlen az érkezési terminál előtt meg is kaptuk négykerekű járgányainkat. Csodák csodájára bele is fértünk a csomagokkal együtt, viszonylag kényelmesen. Aki kicsit tartott a dél-olasz vezetési kultúrától, az is hamar megnyugodott, azért nem Szicília.
Összehasonlíthatatlan a vezetési kultúra a két sziget között, más mint itthon, de nem egy európai szemmel nézve élethalál harc.
A csontig hatoló nyugalom érzésére ráerősített az első találkozásunk a tengerrel. Egy kis csendes öbölben strázsáltak mozdulatlanul a kis halászladikok, ahol a víztükör zavartalanságát semmi nem törte meg. Csak némán, hangtalan úszott a vízfelszínen néhány bárányfelhő illúziója és szinte összemosódtak a határok ég és föld között.
A háttérben már felsejlett St Antioco szigete, ami inkább egy félsziget, de legalábbis egy földnyelv köti össze a sziget többi részével. A földnyelv két oldalán a Salinas, vagyis a jelenleg is működő sólepárlók környékén rózsás flamingók strázsáltak, hol több, hol kevesebb. Apropó sólepárlók.
Az utolsó aktív ilyen jellegű ökológiai helyszínek egyike Európában, nem csak a flamingók de több vándormadár otthona, fészkelő helye is ez a kb 1300 ha terület. Ezt úgy kell elképzelni, hogy magas sókoncentrációjú mesterséges medencéket alakítottak ki a tenger mellett, és a szél és a napfény természetes erejét kihasználva jutnak el ahhoz a végtermékig, amit mi tengeri sónak ismerünk. A lovaglásaink egyik ikonikus helyszíne ez a különleges terület.
Felejthetetlen élményeket hoz magával a lovaglás ezeket a tengervizes medencéket összekötő földnyelveken, miközben a sós levegő definíciója is új értelmet nyer. Az egész valahogy nagyon egybe van és nagyon szívhez szól minden patadobbanás.
Lovaink és lovas vendéglátóink ló- és vendégszeretete még ezen a vidéken – ahol nagyon sokrétű a lovas élet – különleges és kimagasló. Hátasaink anglo-arab és szárd lovak voltak, egy-két appalosa vonallal színesítve a kínálatot. Rendkívül intelligens, jól képzett lócsapattal örvendeztették meg a lovasaink, akikkel néhány napig közösen szőttük a sorsunk fonalát.
Nemes és vad karakterüket, melyet az Észak-Afrikából érkező berber lovak szolgáltattak, keletről az arab telivérek kitartásával és az angol telivérek intelligenciájával és kiváló munkaképességével árnyaltak. Egyikünk egy gyönyörű kékderes hátast kapott, melyre ha nem is nagyon, de egy kicsit irigykedett mindenki. Csak olyan jólesően, nem bántóan. Panaszra más lószínekben sem volt ok.
Honnan kerültek a lovak egyáltalán Szardínia szigetére és ezen túl, hogy élhetett túl egy vadló populáció is a hegyekben?
Ennek is megpróbáltunk utána járni a Giara Nemzeti parkban, ahol néhány rejtélyt felgöngyölítettünk de közel sem az összeset. Itt ugyanis 45 ha-on (illetve a környező szabad-legelőkön) 6-700 vadló él. Egész pontosan ezek inkább ezer évekkel korábban visszavadult háziasított lovak.
Jellemzően megtalálhatóak voltak Szardínia szigetén mindenhol, de mára már egy kialudt vulkán által képzett fennsíkon és a környező Nemzeti parkban élnek kisebb, természetes csoportokban. Különböző Európai Uniós projektek segítségével tartják fenn a kolóniájukat és megfigyelik a szokásaikat és a környezetre gyakorolt hatásukat.
Kellett azért utánuk menni, kellett gyalogolni is, de végül is 1-2 kisebb vadló család megkönyörült a csapatunkon és néhány méterre tőlünk bizalmas legelészésbe kezdtek a csikóikkal.
Beköltöznek ezek a megtisztelő pillanatok és képek azért hamar az ember lelkébe, melyek megvalósulására és megismétlésére semmi garancia nincs.
Térjünk vissza a mi lovainkhoz, akik napfényt hoztak a mi szívünkbe is, két rövidebb lovagláson és két napos túrán egyaránt.
Első hosszabb kilovaglásunk egy mély lélegzetvétel volt igazából Szardínia délnyugati szegletéről. A lovardától egy ódon hangulatú halászfalu felé vettük az irányt lóháton. Néhol égig érő kaktuszok közt szelve a kilométereket vágta jármódban is, de legalább előzésről nem nagyon kellett szót se ejteni, hogy inkább ne. A halászfalu ma már egy felújítás alatt álló skanzen inkább, leírhatatlan hangulattal és építészeti jegyekkel.
Elhaladtunk egy 8000 éves különleges temetkezési hely mellett is, melyek olajfák, sziklák és buja természet között rejtőznek, az UNESCO Világörökség részei. Lóhátról sokat nem is láttunk belőlük, de attól még ott voltak. Ezek a szigeten több helyen megtalálható őskori sziklasírok, amelyek neve szardíniai dialektusban annyit jelent, hogy „Tündérek háza”. Rendeltetésük temetkezési célú volt, de formájuk arra utal, hogy rituális és szimbolikus jelentőséggel is bírtak. A Domus de Janas szardíniai neve népi legendákhoz kapcsolódik. A hagyomány szerint a föld alatt élő, aranyszövetet szövő és a természetet védő apró „janas” tündérek lakhelye volt. Állítólag néha segítettek az embereknek, néha pedig megbüntették őket a kapzsiságuk miatt. A helyiek a mai napig mesélnek a sziklák és barlangok rejtélyes lényeiről.
Mélyen nem tudtunk elmerülni ebben a kulturális élménycsomagban, de a népi hagyományoknak megfelelve a nótafáink egy-egy dallal igyekeztek a helyi tündérek támogatását elnyerni. (Imádunk útra kelni…gitárral énekelni….)
Az ősi kulturális élmények és az olajfák rengetegének megtekintése után, a tenger felé fordítottuk a lovaink és aktív néhány órát töltöttünk el a hátukon, felejthetetlen élményekkel gazdagodva.
Piknik ebédünket kilátással a St Pietro szigetre elfújta a szél, de egy nagyon kellemes, árnyas zugba varázsoltak nekünk olyan terülj-terülj asztalkámat amelytől mindenki szája tátva maradt. Az ízek harmóniája, a hangulat, a sós levegő és a jó társaság mind mind hozzájárultak ahhoz, hogy egy kicsit magunkévá tegyünk mi is a hosszú élet titkából a szigeten.
Délután nem csak szokatlan helyeken ért a vágta a parton minket, de vissza is lassultunk az idő normális menetébe.
Vendéglátó, túravezetőnk, olaszul beszélt leginkább, de valahogy megértettük egymást. Nem csak a borókáról meséltek nekünk, de megállítva a csapatunk egy sziklás dombtetőn, egy szárd sajátosságú bogyós termést is bemutatott nekünk. Gyűjtött is és meg is kínált mindenkit.
Az szamócafa termése egy örökzöld cserje, zöld vagy sárga vagy piros, szemcsés tapintású gömbje, mely az olasz zászló színeire emlékeztet. (amúgy ilyen a magyar is).
Érési ciklusa nem kevesebb, mint egy év, így a növény különlegessége az is, hogy egyszerre látható rajta a fehér virág és a különböző érési fázisokban lévő termés. Kulturális jelentőségét tekintve a hazafiasság szimbóluma, a színvilágának köszönhetően. Ízét tekintve inkább édes, mint nem, de mondják ezt ott többen viccesen, hogy egy is elég belőle.
Túránk egyik fénypontja a napos lovas kirándulás a szebbnél szebb homokos partokon, dűnéken, ahol a kék és a türkizkék lakik, de nem hadakoznak, jól megférnek egymás mellett. Ringatóznak a halászhajók és néha egy-egy széllovas beesett közéjük és a lovaink közé, de nagy drámát nem okoztak.
Adrenalindús nap, gyönyörű záró kilátással, kis pancsolással és lélekmelengető vágtákkal.
Gyalogos élményeink sorát nem csak egy hűs, jókedélyű fürdőzés színesítette, de Portoscuso sziklái, és az első önfenntartó tonhalhalász közösségének a megmaradt értékei is. A kókuszrost hálók tapintása, a múlt lélekbeszökő illata és a az öreg halász és a tenger című Hemingway műből az öreg (itáliai) halász meséi, olaszul. Ő volt ott az idegenek vezetője.
Valamit értettünk belőle a szavakon túl is. A halászok titkainak kamrája kicsit nehézkesen nyílt, de aztán áradt onnan az olasz szó és történelem, megállíthatatlanul. Valami a civilizált városalapítás előtti még civilizáltabb időkből. Valahonnan, valami törzsi szövetségeken túli önfenntartó együvé tartozás, egymásra utaltság és mindez dalban elregélve, mint minden ami olaszul szól. Az dalol és napfény járja át. Capito? Capito.
A nyelvi sajátosságok feltérképezése során, Porto Flavia, egy közeli, lélegzetelállító panorámával rendelkező sziklába vájt kikötő és bánya, újabb vígkedélyű élményt hozott és jó fotóspotokat. Az idegenvezetőnk ugyan angolul beszélt, de ezt letagadhatta volna, mert olasznak hangzott. Sajnos szellemi jogokra hivatkozva nem engedte megörökíteni, pedig nem a tartalmat szerettük volna, hanem azt ahogyan beszél. Mindegy, szívünkbe és emlékeinkbe zártuk azt is.
Ha már dél-olasz karakterek során ilyen szépen haladtunk, említést érdemel egy hölgy, egy kockásabroszos, autentikus, a helyiek körében is ismert halas étterem igazi vendéglőse.
A hölgy olaszul beszélt, és olaszul is nézett.
Így esett, hogy a kevésbé rutinosabbak a teljes szárd gasztronómiai kínálatot végigkóstolták. Egyébként ha akarták, ha nem.
Elmondásuk alapján finom volt minden, de nem mindig azt kapták amit kértek és nem is tudtak volna már mindent megenni. Észrevételeikre azonban csak egy pillantás volt a válasz. Aztán ettek tovább. A hölgy nem csak bő tucatnyi csapatunkat, de a mesterséges intelligenciát is kivégezte már az első este.
Lesz mire emlékezni, jó lesz ezt újra elnevetni ha eszünkbe jut a hűvösebb, szűkösebb téli napokon!
Esetleg kedvet kaptál a Dolce Vita életérzéshez a Lóháton a világ tolmácsolásában?
Van egy jó hírünk, visszatérünk Szardínia szigetére 2026. májusában.
Bő egy hét alatt megmártózunk újra a Földközi-tengerben lóháton, vágtázunk a fehér homokon, dűnéken, megröptetjük a rózsás flamingókat, bejárjuk a sólepárlókat és énekelünk egy kicsit.
Megröptetjük a dalunkat az ég felé újra nyeregből.
Velünk tartasz?
TÚRÁK 2026-ban: Lóháton a világ – Kattints!
Lejegyezte: Ledniczky Éva
Fotók: leginkább Straub Zsolt
