Az ezer éves egzotikus fák, narancsillatú levegő, az álmatlan vulkánok és a Keresztapa földjén jártunk a Lóháton a Világ lovas baráti kör szervezésében 2024. júliusában.
Szicília szigetét megérdemelt tisztelet övezi, mely a természeti erők szokatlan találkozásának és a fajsúlyos legendák különös egyvelegének egyaránt köszönhető. A hegylakó sánta kovács és az álhatatos bálványtagadó szűz kézfogójába sejtelmesen kúszik be az Artúr- mondakör és a kalandozó hunok legendája is. Legalábbis ami helyi idegenvezetőink szava nyomán a lelkünkbe vésődött.
Július első hétvégéjén, időben landoltunk a Wizz Air menetrend szerinti járatával, Catania repterén a reggeli órákban. Átvettük stílusos Renegade Jeepjeinket, felkészülve bármilyen közúti akadályra, vagyis ha úgy alakult volna, mentünk volna át tökön paszulyon is.
Egyébként volt, hogy úgy alakult.
Kalandozásaink első mérföldkövének tekinthető az első találkozás a dél-olasz vezetési kultúrával, mely az erősebb kutya elvén működik. Ösztönszerűvé vált hamar a vezetés, ahol gondolkodni nagyon nem volt idő, ellenben oda vágódott be az ember, ahol hely volt, vagy ha nem volt, akkor csinált.
Szűkös 5 napba belesűríteni Szicíliát már-már tiszteletlenségnek tűnhet, amellett, hogy lehetetlen is a vállalkozás. Kicsit olyan érzés, mikor az ember visszalátogat a szülőfalujába, és őt is meg kéne látogatni, a Marika nénit is, ő is megsértődik, ha nem megyünk, de a másik szomszédot se lehet kihagyni. Szóval nehéz.
Mi mégis megpróbáltuk, és a nagy meleg ellenére, kétszer lóhátra is pattantunk. Első megállónk, egy picit északabbra vitt. Az Aci-Trezza villámkészítő Küklopszai, illetve vulkanikus tevékenységek során kialakult sziklaképződményei körül tettünk egy spontán kört egy lélekvesztő ladikon. Ez nem volt tervezett, egyszerűen megszólított a kikötő, illetve a kikötő egy ikonikus figurája, olaszul. Egész pontosan egy helyi halász megszólította Venczel Zsolt fényképészt, aki épp megörökítendő témát keresett. Egyik szó követte a másikat, végül is viszonylag hamar egy spontán tengeri fordulón találta kis csapatunk magát, ahol a víziszony a parton maradt, valahol ott ahol a mentőmellények is.
Cserébe énekszót kaptunk, tengeri körítéssel, ott ahol Poszeidon, a tengeristen szigonya és Hádész az alvilág urának láthatatlanná tévő sisakja is készül. Az ő örök nyughelye fölé emelték a legenda szerint az istenek az Etnát, mely egy vértanú nő, Szent Ágota lábanyomán tört ki állítólag. Szentként nevez az egyház ugye minden olyan vértanút, akit később rájönnek, hogy kár volt eltenni láb alól.
Tehát ez egy ilyen misztikus hely is. Mire kikötöttünk, az első kávézók is megnyitottak, így letelepedtünk egy-egy eszpresszóra, lattéra és frissen facsart gyümölcslére a tengeri parkoló mellett. Kinek mire volt éppen érkezése, mielőtt nekivágtunk volna az Etna dél-keleti lejtőjének. Autóval.
Az éppen kitörni készülő vulkán egyik déli kráterszélén tettünk egy rövid sétát, magunkba szívtuk a lélegzetelállító panorámát, hallgattuk a hegy néma zsörtölődését, és elfogyasztottunk egy egész jó, de felejthető ebédet. A természeti erők fantasztikus erejéről tanúskodtak a megkövült lávafolyamok, a vulkán oldalában. Olyanok ezek a vulkánok mint a hisztis nő, pöfékelnek, kitörögetnek de olyankor még bármi lehet belőlük. A dél olaszok pedig ezeken laknak, s bár itthon a drámafüggő média már beszámolt esetleges halálhírünkről, a sorban kitörő vulkánok mentén, mi úgy voltunk vele, hogyha az olaszok nem drámáznak, akkor mi se.
Ha ők menekülnek, na akkor mi is. Egyébként reggelre kitört a Stromboli is.
Minket azonban érezhetően a tenyerén hordott a jóisten négy napig Szicíliában. Köszönet és hála.
Jó társaság, szerencsés időjárás, pöfékelő vulkánok, végtelen szerpentinek vezettek a Szikáni hegyek szívébe, ahol már a lovaink vártak.
Az odaút egy félprofi vezetéstechnikai tréningnek is megfelelt. Néhol olyan szűkös kisvárosi utcákban találta magát az ember a volán mögött, vagy a mögött aki a volán mögött ült közvetlen, amiről normális esetben azt mondta volna, hogy ez egy terasz, és még szembeforgalom is volt..
A házigazdánk és családjának vendégszeretete másodpercek alatt feloldotta a fáradtságot, melynek helyére kíváncsiság költözött. Francesco, a Sikani Horse Trek gazdája, a vendéglátónk, dédapjának a birtokát élesztette újjá, ahol a szállásunk egy régi, felújított bakterházba kapott helyet.
Lovai közel 60 ha területen tengették hétköznapjaikat, amikor éppen nem a ház melletti tágas karámokban várták a hely, a természet és a lovak szerelmeseit. Két rövid napra a családjának részei lettünk mi is.
Értendő ez az együtt eltöltött fantasztikus, helyi terményekből készült étkezésekre is, a konyhában mindig otthagyott friss kávéra, és az éjszakai kalandozásokra is a szomszéd településekre. Nem titok, hogy Szicíliában a kávénak mindig ideje van, és hogy, hogy nem a frissen lefőtt kávé mindig ott volt a konyhaasztalon, kérni se kelljen. Normálissá lassult az idő múlása már az első lélekmelengető szicíliai napfelkelte alkalmával. A hegyeknek lóháton 12-en vágtunk neki helyi tenyésztésű lovak hátán, mely tenyészprogramba szicíliai vadlovak is bekerültek a közelmúltban. Hivatalosan. Az első csikógeneráció jövőre lesz látható, ott helyben is. A mi hátasaink arab telivérekkel keresztezett hidegvérűek voltak. A hegyek meséltek, a házigazda is, nem csak helyi kultúrtörténeti vonatkozásokról, de közös gyökereinkről is. Rövid, félnapos kilovaglásunk alkalmával a Sikani hegyek egyik tekintélytparancsoló csúcsát másztuk meg. Lóháton olyan hegyvonulatokon át vitt az utunk, mely hegyeknek lentről nem látszott a teteje, fentről nem látszott az alja. A kettő között pedig szabad szemmel látható út nem vezetett.
Túravezetőnk élő helytörténeti lexikonként ontotta magából a hegyek és a fák üzenetét, élettel és lélekkel töltve meg a kirándulásunk minden pillanatát. Egyértelmű volt az üzenet: akit ott nem fogad be a hegy, az nem jut át, de akit igen, azt a Sikani hegyek családtagként jegyzik a jövőben is. Egy kis jóleső szieszta után folytattuk az utunkat a tenger irányába, mely a következő napok bázisává is vált. Megfizethető de felejthető szállásunk pazar kilátással adott otthont az erőfitogtató szicíliai napfelkeltéknek is a következő napokban.
Szomorúsággal fűszerezett megállapítást nyert, hogy egy ilyen rövid kiruccanás alkalmavál a csizmán túlra, egész nyugodtan lehetne írni egy listát arról, hogy miről maradt le az ember, mit nem nézett meg. Igazából ezt a listát meg lehetne írni előre is, helyben pedig csak kibővíteni. Levezetésképpen egy közös bevásárlás egy kis üzletben, helyi alapanyagokból saját készítésű vacsora vulkánfüstös tengeri kilátással a teraszról, és néhány homokos vagy éppen sziklás strand szolgált.Újabb elemeket kipipálva a mit nem néztünk meg Szicíliában listán, másnap bevettük Palermot is. Ahol már látszott a tenger és parkoló díjat sem kellett fizetni, kijelöltük az autók helyét, mi pedig spontán bevetettük magunkat a hívogató fikuszok kertjébe.
A botanikus kertről kiderült hamar, hogy Európa legöregebb fa különlegességeit őrzi, csak olyan olaszos rendezettséggel. Mikor Jean-Michele Jarre Oxygene – je felcsendült akusztikus verzióban hallótávolságon belül, már biztosan tudtuk, hogy jó döntésnek bizonyult ismét, hogy hagytuk, hogy megszólítson a hely szelleme és vezessen.
Az esti koncertre próbált éppen a zenekar. Fikuszok, bambuszok és Sándor-papagájok röptét kísérték a dallamok. Jól esett elidőzni egy kicsit, az Orto Botanico di Palermo miliőjében.
Az utunk fregolival és száradó ruhákkal összekötött épületek között vezetett tovább, huzatos sikátorokban. A napot egy könnyű, énekszóval kísért vacsorával zártunk, aztán kicsit belecsúsztunk az éjszakába is. Másnap egy hosszúrányúlt fürdőzéssel múlattuk az időt Cefalu környékén homokos partokon. A következő lovas kalandunk már az útleírás értelmezésénél elkezdődött, melynek fő mondata úgy szólt: csak a navigációt ne kövessétek, mert el fogtok tévedni!
Addigra már tudtuk mi is, hogy a GPS Szicíliában egyébként is inkább hátrány, mint előny. A felkészült turistát azonban nem lehet helyi mendemondákkal megvezetni. Szóval eltévedtünk. Ez borítékolva volt. Végig tudtuk, hogy rossz az irány, bár a hegyet eltaláltuk, csak az oldalt nem. Egy kis csapatos, hisztis kiahülye után elővettük újra a leírást, felhívtuk a túravezetőnket, aki irányba állított minket, navigáció nélkül. Addigra megfogadtuk a szót. Így odaértünk.
Szícília lobogó jelképe, a medúza fejű, háromlábú lény napsárga és bíborvörös zászlója fogadott minket és a Ride Sicily, tapasztalt túravezetője, Alex Morillo, aki évtizedek óta járja a vidéket lóháton, keresztül – kasul mindenen. Tekintettel a nem kalkulált eltévedésre egy rövidebb túrát választottunk, majd arab félvér lovak hátán vágtunk neki a következő hegynek. Az átlag ezer méteres hegykoszorú látványát többször megtörte a tenger végtelen kékje. Kilátásra ezúttal sem lehetett panasz.
Olyan helyeken, sziklaszirteken vittek el szuszogás és lábremegés nélkül edzett kis hátasaink, ahova normális ember gyalog sem indult volna el, nem, hogy lóháton. Gibilmanna 11 fős településére vitt az utunk, a Madonie Nemzeti Parkba. A település neve, az arab Gibel el Iman szóösszetételből ered, melynek jelentése a hit hegye. Számos történetet, legendát őriz ez a zarándokhely is, melynek patrónusa, védőszentje is van, mint minden tisztességes Szicíliai településnek.
Kellemesen elfáradva vágtunk neki a búcsúestének. Trabia végül is mentette a menthetőt és az utolsó esténk során egy spontán Fiestát tálalt elénk. Egy szűk utcácskán amelyen napközben autóforgalom van, egyszer csak asztalok-székek sokasága termett. Felcsendült a zene is, és baráti hangulatú dínom-dánom kerekedett rögtön, jóleső eszem-iszommal.
Egy mondatba összegfoglalva: Szicília, az álmatlan vulkánok földje, a visszatérés vágyát adta, ahol jó volt lovagolni is, de nagyon jó volt vendégnek is lenni.
Másnap a Ryanair fapados járata időben indult Palermo repteréről, korábban érkezett, vagyis szerencse kísért a hazautunkon is.
Az élethez kell az is, azt mondják.
Mármint szerencse.
Visszatérünk.
Lejegyezte: Ledniczky Éva
Fotók: Venczel Zsolt Equine Photography, Ledniczky Éva és Kovács Gábor