Tapasztalatból tudom, mit jelent megírni egy könyvet. Mint kutató szociológus, aki egyben sok évig tanárként is működött különböző egyetemeken, több száz cikket, tanulmányt, mi több, legalább egy tucat könyvet is megírtam. Egyet tudok biztosan, a tömérdek gondolatot, amely annak idején a fejemben örvényként keringett, nem volt könnyű papírra vetni. Még azután sem, hogy gyakorló pedagógusként bátran oda álltam a pulpitushoz a diákjaim elé és mindenféle külső támasz nélkül képes voltam az agyamban felépített előadást tisztán és érthetően elmondani nekik. De amikor úgy határoztam, hogy mindezt le is írom, kínszenvedésnek tűnt a megfelelő szavak keresése a gondolatok betűbe öntéséhez.
És most ajándékba kaptam egy könyvet, amelynek szerzője olyan könnyedén bánik az írott szóval, mintha már fogantatása előtt predesztinálták volna arra, hogy nem lehet más, csak szépíró!
A könyv, amely valószínűleg az első, nyomtatásban megjelenő próbálkozása, 150 oldalon 21, számomra műfajilag pontosan nem meghatározható, de tematikájában nagyon színes írást tartalmaz.
Ha irodalomkritikus lennék, az írások műfaját valahogy a novella és az esszé közé próbálnám szorítani. Merthogy majdnem mindegyiknek van legalább egy, vagy esetleg kettő-három szereplője és emellett nagyon mélybenyúló, filozófiai mondandója, amellyel igyekszik az olvasót elbűvölni. A stílusa pedig annyira kiérett, mintha ez lenne a huszadik könyve. Már most az elején le kell írnom: egy-egy mondatnak, vagy bekezdésnek annyira kifinomult a fogalmazása, hogy csaknem bársonyos simogatással hat az olvasójára.
Nem szükséges mind a huszonegyet külön-külön elemezni, sőt ismertetni sem. Már csak azért sem, mert stílusukban, szereplőivel, mondanivalójával nagyon különbözőek. Meg aztán minden, olvasásra szánt könyvet úgy veszek a kezembe, hogy először csak belelapozok, átfutom az egyes oldalakat és csak azután, hogy valamelyik rész felkeltette az érdeklődésemet, szánom el magam a tüzetesebb olvasásra és gondolkodásra. A több évtizedes tudományos és szakirodalom böngészése következtében annyira deformálódott a könyvekhez való kapcsolatom, hogy első belefutással egyet sem tudok az elejétől a végéig elolvasni. Rákényszerültem a szelektálásra – eleve átugrom azt a fejezetet, részt vagy gondolatot, amely nem tárgya a kutatási témámnak. Nagyon rossz gyakorlat ez, főleg, ha az ember egy szépirodalmi könyvet vesz a kezébe. Ezzel a könyvvel is így voltam. A harmadik írással kezdtem. Talán azért, mert ismerős szereplőt véltem benne felismerni. A kilencéves, kis Gréti valahogy felidézte az élményszerű látványt, amikor gyerekeim, majd később unokáim ugyanolyan üdén, ficánkolva szívták magukba a falusi levegőt, meg mindent, ami a nagy városban hiányzott: a fákat, a gyümölcsöt, a füvet, bogarakat, a pillangót.
De Gréti szerencsésebb volt: ő lóra is ülhetett. És az a ló, meg a többi, az emberekkel egyenlő szereplői a könyvnek. Mert hiszen a könyv írójáról elmondható, hogy szerelmese a lovaknak. A lénye csaknem összenőtt a lóval. Amikor a lovakról beszél, felgyorsul a pulzusa, szikrákat vet a szeme, az arcán pedig látni az eltökéltséget, hogy lovon vágtatva fogja levágni a képzelt ellenséget, amely ott settenkedik körülötte. A félreértés elkerülése végett, most ki kell mondani, hogy a könyv írója nő.
NŐ nagybetűvel! Olyan, mint a harcos amazonok voltak a régi mitikus világban. Csakhogy ő egy valós, hús-vér amazon, aki a 21. században szeretné harcba rendezni a lovas nők sorait. Talán a kis Gréti lesz az egyik, Csilla a további, Kati, Sári, meg az idősebb, „harcedzettebb” Zita és a többi vélt vagy valós szereplője a könyv egyes, fejezetekre osztott írásaiban.
Ja, és itt van még Emese, akit azért hagytam a végére, mert tükörképe annak a tündéri lénynek, aki nagyon régen, amikor nagyon mély, meg-megújuló lelki válságba kerültem, mindig megtalálta a sikeres gyógymódot, mint Nietzsche is, hogy lehozza a hegyről az elvonult Zarathustrát. Aki esetleg Emesében ráismer a könyv írójára, megnyugtathatom, nem ő volt az! Az én Emesém egy valós történet tragikus szereplője volt.
Van még a könyvben egy-néhány személy, akikre most nem térek ki. Bár ők is megérdemelnék, de akkor mi jutna az olvasónak? Mindenképpen érdemes visszaforgatni a könyv lapjait és az olvasást az első résszel kezdeni, mert annak soraiban van elrejtve a teremtett emberi lét legnagyobb, legtitokzatosabb és máig kifürkészhetetlen csodája, amit csak mi magyarok tudunk olyan gyönyörűen kifejezni, hogy SZERELEM!
Ez pedig egy külön könyvet érdemelne. Talán egy idő után azt is elolvashatjuk
Írta: Csámpai Ottó szociológus professzor, a felvidéki Szent György Lovagrend nagypriorja
Fotó: Muffinproject Photography