Februári hűvös sötét időjárás lengte körül a Városliget kapuját, mikor Merlin, a csupaszőr, hosszúorr, trikolor skótjuhász életében először csatlakozott egy szervezett kutyás túrára, Tátraszéplak havas bérceinek meghódítására.
Játékos kutyák és jól szocializált gazdáik várakoztak a Műjégpálya impozáns épületegyüttesének szomszédságában, mikor begördült a tetőcsomagtartós kisbusz, Dog Hájking autódekorral és hastag BadHungarians felirattal a kora hajnali órákban. Mint aki nem életében először utazik biztonságos kutyaboxban, a tappancsos varázsló úgy repült be a pórázával a szájában, szinte egyidejűleg azzal, hogy felnyílt a csomagtartó. Szép sorban a többiek is elfoglalták kijelölt ideiglenes cellájukat, és az égszemű farkasforma rangidős vonyításával kísérve elbúcsúztatták a nagyvárost.
Érezve a gazdák megnyugtató szagát, az otthoni pokrócokkal összebújva, külön – külön heveredtek el a kutyuskák, kihasználva az utolsó szusszanásnyi időt, amíg belevághatnak egy újabb emlékezetes kalandba a havas hegyoldalba.
“Megérkeztünk? Megérkeztünk?” – cikázott a gondolat a csupaszőr kutyaforma buksijában, mikor először adódott alkalma kinyújtóznia a dobozos út alatt. Kiszállhattak.
“Gazdi meg van, juuuuj dejófejkutyusok…..szimat, szimat…ismerősek vagytok ám” – tapasztotta az orrát egy benzinkút mellett parkoló végét jelző padkához Merlin – “libák, hegyek, gazda…. Te miért nem jössz, gyere már!” – majd füligvigyor hullámzó mozgással pördült egyet a levegőben, játékosan invitálva a természet irányába a kísérőjét.
“Fütty-fütty, gyereee vissza!” – hangzott el az instrukció, melynek egy vegyes ízvilágú kutyakeksz reményében szót is fogadott a célzottja. Lassan a kötelező illemhely látogatás után, mindenki visszaszállingózott a buszhoz, és a kutyák is engedelmesen visszarepültek bérelt helyükre.
Merlin elfektette hangyászforma szőrpofáját a pokróckáján és fel sem emelte Tátraszéplak parkolójáig. Csukott szemmel számolta az embertpróbáló kanyarokat.
Egyszer csak megálltak, nyíltak az ajtók, közeledtek a léptek is. Kinyílt a bokszajtó, majd egy tapasztalt gazdakéz ragadta meg, a Varázsló éjkék hámját, és rögzítette azonnal magához az ebet, de így sem tudta kikerülni a kivédhetetlent:
“Úúúúristen hóóóóó, mennyi hóóó, látod mennyi hóóóó” – tükröződött féligember tekintetében a szőrkutyának, és már a hátán is volt, minden létező tappancsát külön-külön megmutatva a Tátra felett szikrázóan mosolygó égboltnak. Az orrába szippantott hófelesleget, egy-egy fejrázással kísérve próbálta gejzírszerűen visszaprüszkölni, de egy pillanatra sem tett le róla, hogy a milliárdnyi szőrszálának mindegyikét átmossa a friss hóban.
Egymás után többször is.
Lassan összerendezték a gazdák négykézlábas izgalmaikat és elindultak. Az elvetemült téli terepfutók, síelők, bobozók és mindenféle szánon közlekedőkkel közös út elhagyásával egy békésebb, kevésbé kitaposott túristaúton kaptatott föl a maroknyi kis csapat a hegyre.
Füligvigyor Merlin az égigérő óriásfenyők közti hóbuckákban többször próbált meg kutya módjára angyalkázni, de előfordult, hogy váratlanul olyan mélyre süllyedt, hogy csak a szőr maradt fönt a hóhatár tetején, a kutya maga lesüllyedt a mélybe. Ezt vagy tucatszor megismételte, mindannyiszor olyan pofával körbetekintve, mint aki épp megnyerte a bújócskaversenyt, amiben ő maga vett részt egyébként egyedül.
“Ha beljebb mész, itt is maradsz, én biztos nem megyek utánad!” – mormogta néha félviccesen a gazdi, miközben combközépig süllyedt jobb lábát próbálta kiszabadítani a hó fogságából. Látszott rajta, hogy tényleg félkomolyan gondolja. Többször sikertelenül mint sikeresen emelkedett újra függőlegesbe kutya nélkül is, de ez semmit nem vont el a táj festői szépségéből, csak több energiát igényelt számára a befogadása.
Merlin, mint egy igazi hűséges ebfajzat, először a gazdi segítségére igyekezett, de mikor megérkezett az első vicces fenyőóriás lehajló ágairól a friss hózuhany, úgy döntött, hogy ő is inkább a maga szerencséjének a kovács lesz. Hősiesen megpróbálta kitaposni az utat, a gazdája előtt, mert akkor már csak egy nyafogó hóember kűzdött mögötte a lassan fogyó meredek méterekkel.
“Nézd, ott vannak a többiek!” – csaholta Merlin lelkesítően, mielőtt megérkeztek egy halkszavú patakocska fölött futó fahídhoz. A kutyaforma szőrrengeteg az összes fölösleges havat hasonkú szva takarította le a vízszintesen sorakozó falécek soráról, megszámlálhatatlan hógömböt összegyűjtve nem csak a tappancspárnák közül kilógó szőrszálakra, de minden szabadon lógó kutyahajra is.
“Na, mehetünk már?” – engedte kiolvasni a tekintetéből a farokcsóváló hópofa, majd alacsony súlyponttal a gazdával együtt, szinte négykézláb felmásztak a hósipkázott fenyőóriások által szegélyezett úton a hegycsúcson strázsáló menedékházhoz.
Ezerhatszázvalahány jelzett méteren pihent meg először igazán a kiscsapat, ahol Vaja, Marcipán és Jázmin, az utazó tappancstársak “kicsi a rakást” játszottak több ízben a frissen csatlakozott Varázslóval, tán egyfajta hegyvidéki beavatásként. A népszerű kilátóponton szikrázó napsütés írta fénnyel szegve a havas hegysorok vonulatát, majd a kis csapat elfogyasztotta lélekemelő forrócsokiját a menedékházban, ahol a kutyuskák is begyűjtötték a nekik járó simiket.
Fotózkodás, szaladgálás és egy kis jókedélyű csúszkálás következett kettő és négylábúak részére a befagyott tó jegén, lelkes szlovák gyerekek visszahangzó kacajával kísérve. Demokratikus jelleggel lefelé, a forgalmasabb, ámde járhatóbb útszakaszt választották a felfrissült kutyások és nem fáradó négylábú társaik egyaránt. A farkasfoma vezérkutya hangja is a megjelenéséhez tökéletesen passzoló vonyítással fejezte ki boldog elégedettségét, néhol összegabalyodva, csupaszőr, csupanyál és csupa hólabda Merlinnel. Sajnos a skót hegylakók Kárpát-medencei hírhozója úgy terült el a pálya közepén többször, tappancsközi hócafatokat szürcsölni,, hogy kishíjján átmentek rajta, így visszatért a csapat a békésebb útra. Kutyatársaival úgy rohantak le az ebmagas hórengetegben csaholva, hogy többen azt hitték, készek menni még egy kört.
Talán gazdák nélkül is.
Az útvégi hegyi patakokban történő szomjoltással és vízszintes terepre való kiérkezéssel szerencsére a hangulat is eggyel nyugodtabbra váltott az élményekkel telt kutyalelkekben is. Kellemes megbékéléssel és jóleső fáradtsággal foglalták el helyüket a számukra kijelölt bokszokban az ebek, és hang nélkül teljesítették a hazafele utat.
Lehet, hogy már akkor a következő közös kirándulás terveit szövögették az álomra szenderült kutyaszemhéjak hátterében.
Legyen úgy!
A gondolatokat lejegyezte és a pillanatot megörökítette: Ledniczky Éva és
Batiz Bence – Dog Hájking