Különleges energiák egyesültek az éjféli fényben egy romantikus hangulatú Pest megyei településen, Pilisszántón 2022.04.18-án, húsvéthétfőn, valahol már a feltámadáson túl. A telihold egyre fogyó, sejtelmes világa burkolta be a tájat, a Pilis-tető és a Ziribár között félúton. A pálosok földjén már nagyon sok égi üzenet testet öltött vagy éppen kiszabadult egy-egy kő fogsága alól, sok zarándok számára mutatva meg a lelki békéhez vezető egyenes utat. A Pilis oldalán kialakult jellegzetes tájseb messziről látható. Egy seb mely kincseket rejt: a Csillagösvény, a faragott székelykapu, a Sziklaszínház vagy éppen a mészégetők örökségét őrző kiszáradt kút, a Pilis keresztje, de egy áldásosztó Jézus szobor is helyet kapott itt. A hely szellemének legkifejezőbb ünnepe a téli napforduló, amikor a Makovecz-féle kápolnában a felkelő nap fényébe öltözik Boldogasszony azon a helyen, ahol a fény születését már évezredekkel ezelőtt is emberek várták, a régi helynevek, elnevezések tanúsága szerint.
Kicsit eltávolodva a szakralitás szántói központjától Merlin, a már említett téli napfordulón napvilágot látott trikolor skótjuhász őrizte sokadik napja már gazdája éber álmát egy istenfa tövében, csikószületésre várva, már bőven március idusán túl. Vártak.
Közösen a gazdával, együtt dideregve, türelmesen, egyre fogyó belső és külső energiatartalékokkal, köszöntve minden egyes, látszólag eredménytelen napfelkeltét. A füligvigyor skótjuhászkutya azon a különleges éjjelen is várta már a menetrendszerű éjféli őrjáratot, mikor a gazdával közösen meggyőződtek róla, hogy ma sincs csikó.
Illetve van, csak még jól be van csomagolva. Először azonban a gazdát ki kellett hámozni mindenféle állati szőrök, katonai derékaljak és egy szebb napokat is megélt hálózsák burkából. A hirtelen jött áprilisi tél nemvárt kihívásokkal fűszerezte egy tizenkilencedik esztendős angol telivér kanca vemhességének utolsó hónapját.
– Szimat, szimat, sniff-sniff-sniff – kezdte a szokásos éjközepi ébresztőt egy hálózsák vélt bejáratánál Merlin egy emberhossznyi hernyószerű képződmény előtt, s ha kilógó lágyrészeket lelt, mint például egy orrcimpát, azt bizony meg is nyalta.
– Ha nem egy jurtában lennénk, megcifráznám a köszönetemet kiskutyám – dörgedezett a hálózsák morózusan, utalva ezzel a magyar nyelv által kínált azon lehetőségre, miszerint tíz percen keresztül lehet szóismétlés nélkül káromkodni a segítségével. A nyelvi sokszínűség éjféli feltárása helyett azonban a gazda csak egykedvűen vette a fejlámpáját, és útjára indult egy rendkívül lelkes, csaholó, füligvigyor szőrkutyával. Kíváncsi lovakon keresztül vezetett a közös útjuk, akik brühögve, nyerítve tették hozzá a véleményüket az éjszakai kötelességek teljesítéséhez. Egyszer csak egy váratlan és szokatlan kattogó, nyekergő ragadozóhang törte meg a csendet. Vészjósló volt, ismeretlen, és egyre közelített.
– Vaúúúúúúúú – kezdett rá a tappancsos varázsló, Merlin a fajtahű védőbeszédéhez. A vészjósló kattogás nem akart szűnni, Merlin izgalma, vonyításba forduló ugatása egyre csak fokozódott. Lassan úgy festett ő is, mint aki nyomokban farkast tartalmaz. Sietett, ugrált, sürgetett, minden lehetséges módon igyekezett szaporázni nem csak a saját, de a gazdi álmos lépteit is.
– Ha vérszagra gyűl az éji vad…. – futott át a gondolat, pengeéles logikával elemezve az egymást követő eseményeket, a gazdi fejében – lehet, hogy megszületett a kiscsikó…. – majd elöntötte valami izgatottsággal vegyes rémület.
A távolság köztük és az istálló első boksza között valahogy megszűnt létezni, és valami más volt, mint szokott. A lómama nem nézett kíváncsian az udvarra, ahogy mindig, a kattogó vijjogás is megszűnt, és a mindig láb alatt ólálkodó Merlin sem volt már láb alatt. Csak a szembeszomszéd óriáspatás érdeklődő lószemein csillant meg a holdfény. Nesztelen léptek, visszafojtott lélegzet, sokatmondó csend kísérte a balkezes mozdulatot, amely felkapcsolta a gazda fején a lámpást, miközben négykézlábra ereszkedett, hogy belessen a bokszajtó alatt. Hogy honnan jött a gondolat ehhez a mozdulathoz? Ki tudja, van, amikor egyszerűen csak fejet hajt az ember és az ember lánya is az események előtt, és letérdel.
Ez egy ilyen pillanat volt.
Sokkal több láb fedte fel magát, mint ami szokott lenni, és mind függőlegesen állt.
– Úristen! – kiáltott föl, majd talpra ugrott félrelökve egy hideg, nyakszirt körül ficergő, kíváncsi kutyaorrot. A rutinos angol telivér lómama, becsületes nevén Lady el Gran háromszázharminchat napra számolva a tata-agostyáni lónásztól, egy gyönyörű, rendkívül jól fejlett ahal félvér kancacsikónak adott életet.
A lópapi Duigur, egy másik zárt méneskönyvben jegyzett aranyfényes lófickó, a Siculus Invincius (a legyőzhetetlen székely – a szerk.) ahal teke tenyészetből. Ő a 2021-es téli napforduló óta már az égi legelőkről tekint le büszkén szépséges utódaira, így csaklábló lánykájára is. Nászuk különlegesnek ígérkezett a kezdetektől. Az angol telivéreket a nyugat legnemesebb és leggyorsabb lovaiként, míg az ahalokat a keleti irány legsebesebb, metálszőrbe bújt patás harcosai között tartja számon a köztudat.
Kattant a bokszajtó zárja a tapintható csendben. A gazda a fejlámpa fényét felfelé irányította, hogy a legkevésbé zavarja meg a lómama és csikójának első közös perceit. Kinyílt a faajtó, az egyik női láb lassan érintette a szalmaszőnyeget, míg a másik egy térdhajlatba ékelt kíváncsi, ámde tisztelettudó kutyaorrot igyekezett a szalmaágyon kívül tartani. A keleti sarokban ingadozott egy burokmentes lógyerek, akit anyukája pucolgatott szűnni nem akaró lelkesedéssel. A hirtelen neszezésre és a váratlan emberalakra válaszul a csikó útnak is indult volna első mama-körüli útjára, az első lépésből azonban nem lett rögtön második. Egyensúlyát vesztve billent bele a puha szalmaágyba a nyakigláb kis kanca, összecsuklott mint egy horgásszék.
– Brühhhhhüüüüühüüü – hajolt hozzá oda a lómama, majd aggódó, egyben szemrehányó tekintetét közös gazdájukra vetette.
– Nyihahaha, nyihhhchhaaaahha…. nyihahaha – futott végig az információ az istálló összes lakóján lószájról lószájra terjedve, majd az istállón túl lakó lóféléket is érintve, a hegyoldal teljes hosszában.
– Burkot keresnék, – mondta zavartan a gazdi – de látom itt nincs, mamiban sincs, akkor húzok is innen. – majd kihátrált a a füligvigyor, csupaszőr kutyakoma mellé, aki tisztes távolságból szemlélte az eseményeket.
Életköszöntés vagy letolás? Egy biztos, lószó aznap éjjel nem maradt kimondatlan a szántói hegyoldalban. A lóhagyományok nyomán felmerült lólélekköszöntés a ménes összes tagjától elhangzott, óvatosságra intő figyelmeztetéssekkel együtt.
Napkeltére, mint a természetes ménesi közegében, a csikó már menetkész lett volna, ha a felkelő Nap sugarai nyomán útra kelt volna a ménes is új legelők, vízlelőhelyek irányába. A csikó azonban megszeppenve kucorgott a napsárga szalmában aggódó mami lábainál, a folyosón toporgó gazdi szemei előtt.
Aztán az anyakanca megunta. Először lágyan, érdeklődve szaglászta körbe a kiscsikót, finoman, majd egyre határozottabban érintve pihe-puha orrszerkezetével. A holdfényes lovacska azonban nem kelt föl. A lómami sem tétlenkedett, a késlekedés a természetben az életükbe kerülhet, az életösztön pedig bokszajtón belül is teret követelt magának. Bal első lábát emelve finoman hátsón billentette a lógyereket, pataéllel lágyan, de határozottan érintve a csikót. Minden erejét összeszedve nyújtotta lábait előrefelé a kicsi, majd újra függőlegesbe szökkent. Újabb brühögés-hullám futott végig az istállósoron, mintha híre ment volna suttogva:
– Felállt…..felállt….felállt…. – egyre halkulva, ahogy a lószó-lánc távolabbi tagjai is kivették a részüket a lélekreszóló mondandóból. A második felállást követték az első kíváncsi léptek is, kibújva a mami rejtekéből, és az újszülött lólélek hamar a fejlámpával szemben találta magát, felfedve tizenegyhónapon át viselt titkát.
Az aranysárga, apró lógyerek homlokán megjelent csillag jegy pont úgy nézett ki, mint a mamié, csak tükrözve. Kinek tollformát, kinek hattyút, kinek holdalakot rejtve magában. Mintha valami lélekközi találkahelyen, leszületésük előtt, összedugták volna a fejüket, és megpecsételték volna a leendő közös sorsukat. Illetve átpecsételték, átfestették, átadták volna vagy valami. Nem biztos, hogy van erre jó szó, ami történhetett.
A felismerés záporozó könnykísérettel érkezett aznap a gazdaszívbe. Füligvigyor kutyapofa is csak közelebb húzódott a gazdalábhoz, kérve egy hangyászorrsimit a maszk-rajzolatos pofájára.
Lelkem, az aranysárga ahal félvér kancacsikó megszületett, hirdették aznap némán még a csillagok is.
Lejegyezte: Ledniczy Éva
Fotó: Ivor Andrea – Ivoryphoto