2026. február közepén kezdődik a kínai asztrológia szerint a Tűz ló éve, melyhez iránymutatásért egy kicsit előreszaladtunk a Lóháton a világ kalandvágyó csapatával, Egyiptomba. A latyakos évszak – korábban tél – közeledtével a Vörös-tenger partjáról indulva száguldottunk végig évezredeken át arab és baladi lovak nyergében, hogy meghallgassuk a jövő üzenetét.
Kivételesen most egy kicsit személyesebb hangvételű beszámoló következik. Felfednék egy titkot. Én sosem jártam korábban Egyiptomban. Egy kedves magyar hölgy, és egyiptomi férjének legfőbb iránymutatásaira bíztam magam, az elképzeléseinket és a csapatot is. Nem szokatlan munkamenet ez, ha az ember lovastúrát szervez, főleg országhatáron túl, valakinek mindig kell előre menni, ez az ösvénytaposók kiváltsága. Ezzel az élménycsomaggal szokott egyfajta kedvezmény, vagy extra program is járni és némi kiszámíthatatlan izgalom azoknak, akik velünk tartanak.
Én az életemben egyébként is rengeteget hallgatok arra a bizonyos belső hangra, igen kifinomultan működik az intuícióm is. Volt már, hogy eltévedtem, de ha nagyon kell, azt hiszem tudom merre kell menni.
Ági és Mohammed, a DesertDreams egyiptomi utazási iroda szíve és lelke pedig a legjobb választásnak bizonyult, akikkel osztozhattunk bő egy hétig a megvalósult lovas álmaikban, Egyiptomban.
Így válhattak valóra nem csak az enyémek, de több, mint egy tucat lovasnak is az álmai.
A vágy, hogy eljussak erre az időtlen és misztikus vidékre, már évtizedekkel korábban megszületett. Rengeteg képes könyvem volt gyerekként, szépen megrajzolt istenekről, istennőkről, titkos szövegekről, képírásról, gyönyörű épületekről, megépült titkokról és emberfeletti képességekről.
Én akkor azt hittem, hogy Egyiptomba vágyom, de valójában időutazáson szerettem volna részt venni. Vissza akartam menni abba a korba, amikor ez az ősi civilizáció élt és alkotott. Mikor a bakancslistámon elkezdett villogni a pipa az ország neve mellett, 2025. decemberében, akkor már azt éreztem, hogy ebből a különleges gyerekkori álomból is valóra válik valami, ami szavakkal nehezen leírható.
Egy lényegi kérdés: miért éppen lóháton érdemes Egyiptomba menni?
Mert a sivatag tüzét szerintem az egyiptomi lovak őrzik, és nyergükben egy teljesen más világ kapui tárulnak fel a múltat őrző kőbe zárt pillanatok között. Ott lakik a valóság, amely a patahangok nyomán meg is mutatkozik.
Ma már tudom, hogy én ezért mentem Egyiptomba. A valóság érdekelt. Végtelenül hálás szívvel gondolok vissza minden megélt pillanatra és minden csapattagra, akikkel együtt éltük meg ezt a mi közös történetünkben mérföldkőnek számító egy hetesre nyúlt pillanatot. Szerintem egy nagyon különleges iránytűt kaptunk az eljövendő időszakra is, mely már belülről mutatja majd az utat.
Most térjünk vissza egyiptomi földre, legalábbis ennek a beszámolónak az erejéig. Első napunkat a fekete földön, egy mesterséges lagúnavilágban töltöttük, mely egy magánkézben lévő oázis, nem organikusan fejlődő egyiptomi város. Meghatározó élmény egy olyan település falai között sétálni, sisházni, humuszt enni, jachtokat számolni, amely fiatalabb mint én vagyok. Ez ma Egyiptom legzöldebb városa, míg Hurghada a tömegturizmusra vágyókat szolgája ki, El Gouna más. Önálló ökoszisztémával és hulladékgazdálkodással rendelkezik ott ahol a sivatag és a Vörös-tenger találkozik.
Megvalósult utópia vagy egy fényűző aranykalitka? Nincs erre így igazán jó válasz.
Egy biztos, lovas csapatunk nagyon élvezte az ott töltött időt, első lovaglásunkra a következő reggel nyílt lehetőség. Ha lovasokkal utazik az ember, vagy lovastúrát szervez, van egy nagyon fontos szempont, ami mindig, mindenek felett prioritást élvez.
Az első közös vágtát, nem szabad sokáig halogatni.
Mindenki izgul még addig egy kicsit, nyűgös is talán ezért, azért, amazért, de ahogy a lova alá kap a szél a lovas megnyugszik, és a lova is elégedetten prüszköl egyet. Ha ez sós vízzel párosul, az az élmény méginkább lélekemelő. Az elsőbálózó tengerparti vágtásokat magával ragadja a rutinosabbak előretörése és csujjogatása ilyenkor, miután néhány rávezető sétakilométer után először vágtatunk végig a tengerparton közösen. Ebből az egészből lesz mindig egy rendkívül boldog, vígkedélyű, gondoktól, problémáktól, elvárásoktól és időtől mentes massza, aminek van egy lüktető ritmusa. Ilyenkor táncraperdül a lélek is, és megszületik a béke.
Az élményt megkoronáztuk egy hűs fürdőzéssel, a lovainkkal, együtt úsztunk, lépdeltünk ringatóztunk a Vörös-tenger hullámaiban. Elmondások alapján 11 cápafaj is otthonaként tekint erre a környékre, de most nem nyílt rá lehetőség, hogy ennek az információnak hitelt érdemlően utánajárjunk.
Az első közös lovas program után inkább átszeltük a sivatagot, és elmentünk krokodilokat számolni lóháton.
Minibuszainkkal megérkezve a Nílus-völgyébe észleltük, hogy elkopott az aszfalt, kizöldült a táj, miközben befeketedett a föld is. Luxorban mutatkozott meg először igazán Egyiptom lelke is. A beszélő kövekben, a zöldellő kertekben, cukornádültetvényekben, a szamárkordékban és a patadobogásban egy időtlen lélek rejtőzik valahol, ahol a vidéki élet az évszázadok alatt szinte alig változott.
Csak most már megy minden jármű egyszerre. A kaotikus közlekedésre, melynek kétségtelenül van egy, a helyiek számára élhető ritmusa, nem igazán találtunk szavakat, csak megállapítottuk, hogy nem csoda, hogy kevés helyen bajlódnak a felfestésekkel. Luxorban ezen túl több a műemlék, templom és nekropolisz, amit nem hogy megnézni, említeni lehetne egyáltalán érdemben, így igyekszem a lovas élmények mentén haladni tovább én is.
A beduinok szerint az arab lovak a szélből születtek, a sivatag edzette őket acélossá, mely rendkívüli kiképző terep. A szélsőséges körülmények által váltak nagyon emberközpontúvá és igaz társsá. Lovastúráink a DesertDreams luxori oázisából indultak nap mint nap, arab és baladi mének, és kancák hátán, akik nem cáfoltak rá erre a mítoszra.
Ezek a különlegesen díszített hátasok ha kellett rezzenéstelen tekintettel vittek át a kaotikusnak ható luxori forgalmon, tisztelettel lépdeltek a templomok, műemlékek és nekropoliszok közt… és igen…
…megmutattak egy keveset a sivatag tüzéből is… ha kellett, mentek mint a veszedelem, nagyon sok élmény- és adrenalindús percet szerezve a lovasaiknak.
Kétlábon is igyekeztünk egy mély lélegzetet venni a helyi kultúrából, így látogattunk el az ókori világ legnagyobb vallási helyszínére, a Karnaki templomkomplexumba egy felejthetetlen nílusi hajókázást követően. Az AI szerint, nem csak imák, hanem vágtázó lovak patáinak dobogása is visszhangzott valaha a Karnaki templom falai között.
A fáraók hatalmas domborműveken örökítették meg a harci sikereiket, melynek középpontjában ott álltak az egyiptomi lovak és a könnyű harci szekerek. Az oszlopokon és a domborműveken gyakran említenek a fáraók mellett lóneveket is, elismerve, illetve hálát adva a csatában nyújtott szolgálataikért. Az Óbirodalom idején még nem ismerték a lovat, nem volt lóhasználat Egyiptomban, de i.e 17-dik század környékén a ló, és a harci szekér a hatalom jelképévé vált. Ezekből a harci szekerekből Kairóban is megtekintettük azt a rendkívüli állapotban fennmaradt néhány darabot, melyek Tutankhamon fáraó, a Királyok völgyében felfedezett sírjából kerültek elő. Ennek ma a Great Egyptian Musem ad otthont, Kairóban. Több, mint 3000 évvel ezelőtti pillanatot őriznek a ló háziasításának és a kor technológiájának csúcsaként jegyzett, egykor száguldó műkincsekből.
Belestünk egy kapun, vagy időablakon a túlvilágra a Királyok völgyében is, melyet az ókori Egyiptom uralkodói közel 500 évig használtak temetkezési helyként. Ezt a nekropoliszt Luxor mellett, egy természetes piramisforma zárja az ég felé.
Szűk, gazdagon festett járatokon mászkáltunk a föld alatt órákon át, és próbáltuk befogadni azt a szürreálisnak ható civilizációs örökséget, mely körülvett minket, egyiptológus kísérőnk segítségével.
Felejthetetlen luxori élményeinket egy zárólovaglás koronázta meg a Nílus partján, meglepetésként, melyet néhány kellemes vágta előzött meg a környező cukornád- és banánültetvényeken. Röviden: lesz mire emlékezni.
Fontos megemlíteni, hogy jártunk már néhány helyen lóháton is a világon, de ilyen mosolygó vendégszerető néppel, még nem találkoztunk.
Jártunk már földön, vízen Egyiptomban is, lóháton is…mielőtt újra szárnyra kaptunk, és átrepültünk Kairóba, hogy utánajárjunk mi a valódi ára egy lovas fényképnek a gízai piramisoknál. A helyközi repülőjáratról írhatnék egy külön fejezetet, de nem titok tovább, hogy készül az újabb könyvem majd abban. Imádtuk. Nem Európa, és ez nem baj.
Szállásunk a piramisok bejáratához közel, egy organikusan a műemlékek köré épült falu mellett volt. Ez a közösség a piramisok őrzőinek nevezi magát, melynek a neve Nazlet El-Semman. Ebben a helységnévben, egy törzsi név rejtőzik, de a való világban többszáz ló és teve otthonául szolgál a piramisok lábánál. Ez így nagyon romantikusan hangzik, de aki nem látja saját szemével, annak nehéz ezt hitelesen átadni. Egyébként nem annyira az. Ez egy kis falu egy amúgy 20 milliós városban, ahol szinte minden ház mögött, vagy a földszinten található egy istálló. Boxos, beállós, kormányzati, saját.
Estére minden jószág eltűnik az utcákról, a piramisoktól, mindenki pihen. A turisták fent ülnek valószínűleg és shisáznak a tetőn, miközben nézik a fényjátékokat a piramisoknál, és a Sphinxnél, vagy a kakast a szomszéd tetőn. A zajszennyezés szó pedig egészen új értelmet nyer ebben a kaotikusnak tetsző miliőben. A modern kor, a modern Kairó és az ókori világ itt ér össze, olyan apokaliptikus hangulatban.
Mi a repülő utat követően a Great Egyptian Múzeumban landoltunk, hogy megpróbáljuk a lehetetlent és bejárjuk egy fél nap alatt. Ez egy felfoghatatlan méretű és jelentőségű kulturális beruházás, mely 2025. novemberében nyitotta meg kapuit a teljes Tutankhamon gyűjteménnyel. Rengeteg kirakódarabka a helyére került, ahogy felfedeztünk egy-egy obeliszk részt, aminek egy másik részét Karnakban láttuk korábban.
Visszaköszöntek történetek a Királyok völgyéből is, néhány figura már ismerősként üdvözölt minket a múltból.
Összességében talán sikerült a lehetetlen, egy elképzeléssel távoztunk Egyiptomból, hogy mit is kerestünk ott.
Kaptunk egy esőt is, nem is kicsit. Épp a múzeumba voltunk.
Elárulok még egy titkot. Kettőt. Az egyik az, hogy esett bent is a múzeumba, de a másik lényegesebb: mikor esőt kapunk, főleg ilyen sivatagos vidéken, már nem hiszem, hanem tudom, hogy égi áldás kíséri az utunkat. El is verte talán kicsit a port másnap reggelre. Marokkóban is így kezdődött néhány éve.
Ránkvirradt aznap a nagy nap, a lovaglás a piramisoknál. Nyitás előtt ott voltunk, elkerülendő a tömeget és a káoszt, lóra szálltunk majd megszűnt az idő- és a tér egyaránt. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy volt azért egy kis mentális tréning előtte az egész csoportnak. Elképesztő szerencsével, nagyon nyugodt és sima délelőttként jegyezték ezt a világ hét csodája közül annál, ahol éppen mi vágtáztunk lóháton. Jó kondíciójú, szép állapotú lovakat kaptunk, némelyik díszes szügyelőt is viselt. (Másra nem is ültünk volna fel!)
A gízai piramisok nem csak kő és homok, nem a szél hordta össze, és nem csak állatjóléti szempontból a legmegosztóbb helyszín. Nehéz is szavakba önteni azt az érzést, vagy azt az élményt amit ott átél az ember. A szelek szárnyán vágtatva a piramosok közt is megszűnik minden gondolat, de valami mégis más.
Én ha visszanézem a képeket, még mindig olyan hihetetlennek tűnik, hogy ott jártunk, megéltük, (nem csak túl) és magunkkal hoztunk egy kicsit a lelkünkben abból a varázslatból, amit Egyiptom adott. Aminek része ez a kultúrsokk és adrenalinlöket is a gízai piramisoknál.
Sikerült megválaszolni a kérdést, hogy mennyibe kerül egy fénykép lóháton a piramisoknál? Sokba. Azt azonban megígérhetjük, hogyha velünk tartasz, te is egy olyan csepp leszel a tengerben, aki másképp csinálja. Ez a záróélmény, nagyon különleges, szélsőséges keretet adott annak az útnak, amit bejártunk. Így volt teljes.
Kedvet kaptál? 2026. január végén, mielőtt berobban a Tűz ló éve, még van 1-2 szabad nyereg, egy életreszóló kalandra, lóháton Egyiptomban.
Itt tudsz jelentkezni: Lóháton a világ – Egyiptomi lovastúra 2026
