Ha lóról van szó, valamit biztosan, ráadásul óceánjuk is van. A Lóháton a Világ lovas baráti kör szervezésében 2023. októberében az andalúz lovak világába nyerhettünk betekintést, és az aranyló homokos óceáni partszakaszokon szemérmetlen spanyol fütykösök közt vágtázhattunk önfeledten a naplementében. Egyébként vasalatlan lovakon.
Öveket becsatolni! Rendhagyó élménybeszámoló következik…
Ütemesen pásztázó fénycsóva törte meg a csillagos égbolt monoton rajzolatát Európa azon szegletében, ahol kelet és nyugat volt hivatott találkozni. A napnyugta ezer árnyalatban szikrázó fényeit már korábban elnyelte az egyre sötétlő hatalmas víztömeg. Csak a Cabo de Trafalgar, vagyis a fehér oldal világítótornya serénykedett ott, ahol a sötétségben összeért a morajló óceán feketeségével a rendezett csillagsereg is. Andalúzia megpihent, épp úgy, mint a közel egy tucatnyi kalandort számláló lovas csapat, kiket egy közös álom megvalósulásának az ígérete terelt össze szűk egy hétre. Várakozással telt álmok kísérték a lovasok útját, akik a Kárpát-medence szívéből érkeztek, míg beköszönött az első szemérmetlenül szép napfelkelte ideje.
A Playa el Palmar nem túl frekventált partszakaszára védett homokdűnék közt vezetett az út lóháton, viszonylag rendezett sorok közt, mely rendezettséget többé kevésbé sikerült a jelölt pálya mentén is tartani. A közel hét kilométeres területet az Atlanti-óceán partján az angol leírások, csak “clothing optional” jelzővel illették, mely opcióval sokan nem is éltek a környéken. Lovagolni szerencsére lehetett ruhában is.
A felvezető lovas a naturista vágtákhoz nem koptatta andalúz ló hátát az élen, inkább egy elektromos motorral kísérte ki a csapatot az apályos területre, talpig feketében. Spanyol kalap, lovas csizma és egy messziről is jól látható díjlovas pálca volt keresztbetűzve a hátán, kicsit andalúz nindzsa hangulatot varázsolva becsült vendégei számára. Elérve az óceán hullámait, a kalapos-motoros felvezető megálljt intett a bal kezével, majd két lábfejét pipálva a homokba helyezte, becélozta a trafalgari világítótornyot és gázt adott.
Tényleg kijelölte a pályát.
Fotózkodás, ringatózás lóháton az óceánban és egy kényelmes séta vezetett a parton bemelegítésként, majd a motor letámasztásra került valahol a homokdűnék és az óceán közt félúton.
– A motor rossz helyen van…. – hangzott el az egyik lovas szájából, miközben a lovasok egy vonalba igyekeztek felsorakozni az első csapatépítő vágta startjához, párszáz méterre a kétkerekűtől.
– Az a pálya – hangzott a felelet. – A tenger és a motor közt kéne maradni, és a kijelölt szakasz végéig megállni, de a strandnál már mindenképp visszafele kéne jönni. A kettő közt pedig az európai kultúrkörben egyféleképp értelmezhető ‘galopp’ jármódban kéne rácsúszni – az esti órákban már a naplementére.
Ezt mondta a spanyol, vagy valami ilyesmit.
A lovasok pedig annyit mentek, amennyit a hely- és lóismerettel rendelkező szolgáltató kijelölt számukra. Tényleg nem sokkal többet. A szabadság szele mindenkit megérintett az Atlanti-óceán partján, ahogy lóvágtában érkeztek a naplementébe. Teltek a napok és vissza-visszatért a tett helyszínére a kis csapat jóleső ismétlésért. Az élmény nem tudott megkopni. Fújt a szél, élt az óceán, fel-felszökött az adrenalin is, néha egy-egy szörfdeszka is becsúszott a lólábak közé, a kórház sem volt messze, de azt más lovas szolgáltatók töltötték meg. Az andalúz lovas érzés baráti versenyekkel, kisebb túrával, sok-sok vizes élménnyel kovácsolta össze az eléggé heterogén összetételű csapatot az utazás végére.
Senki nem erre számított, de végül is mindenki ezért jött. Egy maréknyi szabadságot biztos, hogy vám- és áfamentesen haza is lehetett hozni szuvenírként.
Vissza is várnak.
Jövőre.
A lovas élmények sora azonban nem ért véget az óceán partján. A lovassportok királynője ugyanis keringőre hívta a csapatot az andalúz napfelkeltében. A Royal Center Hipica, Cadiz tartomány díjlovas központjában tartott edzés pirkadatkor minden résztvevő számára új perspektívákat nyitott és kimeríthetetlen motivációt adott a későbbi otthoni munkához is.
– Ezért a lovas érzésért megérte Cadizig jönni és nyeregbe szállni! – hangzott az egyöntetű vélemény. A Royal Andalusain School of Equestrian Art szellemiségében képzett kivételes sportlovak mellett üdítő lélekjelenséget lehetett megtapasztalni. Az idős, nyugdíjas lovak is helyet kaptak a létesítményben, melyről az edzés végén egy kis erdei séta során ki-ki a maga andalúz ménje hátán meg is győződhetett.
A fenntartható turizmus és az élő hagyományok nyomában a következő állomás a torrestella harci bikák és Alvaro Domecq, a “rejoneador” lovaihoz vezettek. A 450 hektáros birtokon élt a múlt, eggyé vált a büszke jelennel és a reményteli jövő felé mutatott. Egy rendezetlenül álló falevelet nem lehetett látni sehol. A vidék, ahol az utolsó leheletükig harcoló robosztus bikák növekednek, az andalúz lovak táncra perdülnek és megterem a világ legjobb borait adó szőlő is, az a hely, ahol a legszilárdabb barátságok köttetnek.
Hirdeti a leírás.
A sokrétű kutya- és gyerekbarát bemutatót követően, a velünk érkező vállalkozó kedvű lovas férfiak megtisztelő élményben részesülhettek. Igazából őket küldtük a csatába, egy spontán felvetés nyomán:
– Lehet esetleg itt lovagolni is? – hangzott el az érdeklődő kérdés, még az érkezésünket megelőzően. Általában nem, de most családi kupaktanács, megbeszélés következett, majd a válasz:
Lehet.
A családi vállalkozás birtokgazdája, aki maga is tradicionális rejoneador a saját lova hátán vezette körbe azokat, kiknek rendkívül képzett és gyönyörűen előkészített hátasok jutottak. Kobak nem, azt nem is tudtak adni, de nem is kért volna senki.
Nem is lovagoltattak.
A karámban megmutatták, hogy kell egy kézben fogni a szárat, egy kör lépés, egy kör ‘galopp’ mindkét irányba és kezdetét vette a birtoklátogatás. Megmutatták hol élnek természetes körülmények között a jószágok végeláthatatlan területeken, azt is hol a ring, merre vannak a bikák, a lovakon pedig ültek a vendégek. Aki igazi vaquero lovak hátán szeretne egy mély, sallangmentes lélegzetet venni a spanyol lovas hagyományokból, annak kihagyhatatlan élmény.
A táncoló andalúz lovakat, vagyis a Royal Andalusian School of Equestrian Art lovas showját mikor Jerezben megtekintette a lovas csapat, már ismerősként köszöntek vissza egyes bemutató elemek, a hagyományok és azok a bizonyos gyökerek.
Lómentes programokból nem sok jutott, de a brit koronagyarmat, Gibraltár meglátogatása amolyan kellemes kötelezettségként illeszkedett a lovas kulturális elemek sorozatába. A kifutópálya, ami autóút, a Rock of Gibraltár szabadon élő majmai, a nyüzsgő kikötővárosra jellemző hamisítatlan brit hangulat, a Fish and chips, a lélegzetelállító panoráma, a karnyújtásnyi távolságra tűnő afrikai partok, olyan legalább egyszer az életben látni kell bizonyossággal töltöttek el mindenkit.
Milyen emlékeket adott a St Michael Cave auditóriumának központi figurája, egy óriás cseppkőangyal? Mit adtak a fényjátékok, a mitikus történetek az alvilág bejáratáról, a marokkói alagút legendájáról és számtalan szürreálisnak tűnő élmény, mely a valóság határán lépdelt? Talán ezek a folyamatok emberi léptékkel nem is felfoghatóak.
Ismétlés a tudás anyja – tartja a mondás – tehát jövőre visszatérünk arra a vidékre, hol az utolsó leheletükig harcoló robosztus bikák növekednek, az andalúz lovak táncra perdülnek és megterem a világ legjobb borait adó szőlő is.
Arra a helyre, ahol a legszilárdabb barátságok köttetnek.
Lejegyezte: Ledniczky Éva
Fotók: Albert Krisztina, Bárdos Bence, Kovács Gábor, Ledniczky Éva