A Világörökség részét képző budapesti Hősök terén minden évben megrendezésre kerül egy különleges hangulatú amatőr ló- és lovasverseny, melyet egyre nagyobb figyelemmel kísér a nemzetközi lovas közösség is. A Nemzeti Vágta rendezvénysorozata idén tizenötödik esztendeje terelte össze az anyaország és az elcsatolt országrészek lovas érzelmű érdeklődőit, nem csak a versenypályára, a nézők soraiba is. Ez az idő elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a gyermekbetegségeit maga mögött hagyja ez a turisztikai jelentőségű, közösségformáló vállalkozás.
Több, mint négyszáz ló, lovas és kísérőik fordultak meg a magyar történelem bronzba öntött pillanatai körül balesetmentesen és újra megelevenedett az évezredes élő hagyomány október első hétvégéjén. Az idő két napra megállt a Szépművészeti múzeum és a Műcsarnok közötti részen, ahol idén a székely szektor és a VIP szektor kapott helyet a start és a cél vonalában. A hangulat furcsa mód az előbbiben volt emelkedettebb és hívogatóbb. A páratlan hangulatú rendezvényhelyszín felvonultatja a magyar történelem nagy alakjait, melyek az idők során politikai színezettől függően változtak. A tér közepén egy emléktábla őrzi annak az artézi kútnak a helyét, melyből több évtizedes kilátástalannak tűnő fúrás után, a tizenkilencedik század végén, június 4-én víz fakadt. Méltó építészeti emléke a Milleniumi szoborcsoport századfordulós megjelenéséig díszítette a teret. Aztán a víz maradt, a kút ment és a Széchenyi-hegyre költözött. Az álmok pedig Gábriel arkangyaltól indultak el, kinek alakja a tér fölé magasodva tárja ki védelmező szárnyait. A tér arculata sok változáson esett át, mindig igazodva a korszellemhez, az aktuális funkcióhoz és a politikai törekvésekhez. Így tudott túlélni, változni és fejlődni.
Nem volt ez másképp a Nemzeti Vágta másfél évtizedes történelmében sem. Jelenleg a hazai és nemzetközi lovaskultúra különböző állomásait mutatja be, a fő irányvonal, az amatőr lóversenyfutamok között. Kishuszárok, nagyhuszárok, ismertebb résztvevők és kevéssé ismertek száguldoznak csillogó szemekkel a soklépcsős szűrőn átesett lovaik hátán. Álmok születnek, élővé válnak, megvalósulnak, csillognak egy kicsit, majd szertefoszlanak, aztán egy év múlva újjászületnek. A vágtató ló patadobogása amint betölti a teret semmivel össze nem hasonlítható élmény. Ha van lovas a hátán, ha nincs. Mint egy sajátságos szívhang. Élettel tölti meg a múltat, és hidat képez a jövő felé.
A tizenötödik Nemzeti Vágta a jövőről szólt és minden kétséget kizáróan rehabilitálta a pónikat is. Rájuk fért. Százötven ifjú lovas kapott lehetőséget az idei évben, hogy póniháton végigsétáljon a speciális homok- és textilborítású pályán.
Honnan lehet ma Magyarországon százötven pónit szerezni, akik nem ismerik egymást, rendezett papírjaik vannak, megfelelnek az állatorvosi előírásoknak és nem tesznek kárt magukban, vagy másban ha összeterelik őket? Ez rejtély. Ezeket mind elszállítani a Városligetbe, három és tizenöt éves kor közötti gyerekeket ültetni rájuk és átvezetni őket a lovas jövőbe. Mindezt a magyar zászló színei szerint rendezve stilizált huszár mentében. Ilyet biztos csak megálmodni lehet, mert ezt épeszű ember villásreggeli közben nem tudja kitalálni két hidegtál között, miközben valami felejthetőt majszolgat. Ennyi mosoly, remény, csillogó szempár koncentráltan a magyar lovas közösségben eddig biztos nem létezett. Vannak rendezvények, versenyek, ahol sok lovas megmozdul, de a búskomor ábrázat, mintha minden ilyen hagyományőrzés szériatartozéka lenne, a versenyeken meg mosolyogni legfeljebb csak a győztesnek szabad. Meg sírni is. Mintha ez valami kiváltság lenne. Persze a szamurájokról sem füligvigyor ábrázolások maradtak fent, harci szellem, szellemi örökség ésatöbbi.
A huszár szájszeglete se fickándozzon a bajuszvég alatt ám!
Van egy korosztály, aki még annak is örült, ha hétvégén el tudott menni a fővárosba mozgólépcsőzni. Micsoda élmény lehetett ez a kicsiknek is, akik vonultak magasság szerint rendezve, mint az orgonasípok, miközben mindenki aki lovon ült annak a neve elhangzott a téren. Ez a közösségi élmény megalapozott százötven olyan lovast, akiknek már nem kell eltaposni egymást azért, hogy egyszer lovagolhassanak a Hősök terén és bemondják a nevüket, miközben ováció kíséri minden egyes léptüket. Vagy bárhol.
Mindenki mosolygott!
A lovak jövője is fényesebbnek hat sportszerű lovasok társaként, nem? Még az állatkínzós molinók is rejtve maradtak ezekben a percekben, és csak később lógatták ki a lángosos fölé a hét vezér lábához néhány percre.
Összességében egy nagyon különleges rendezvény volt, amiben a turisztikai potenciál azért nincs kihasználva teljesen, de a Vágta korzón is voltak olyan résztvevők akiknek nagyon ment a szekér. Nem véletlenül. A Vajdasági vágta standja például messze kitűnt a többi közül. A nézői sorokban megelevenedtek a különböző nyelvjárások és a zárónap végére egy gombostűt nem lehetett leejteni sem. A csillagok állása és az időjárás is kegyes volt.
Ez elég jól sikerült!
