„Összegfoglalva: Szicília, az álmatlan vulkánok földje, a visszatérés vágyát adta, ahol jó volt lovagolni is, de nagyon jó volt vendégnek is lenni.” – záródik a Határátlépés című könyv dél-olasz fejezete, melynek alapjául 2024. nyara szolgált, egész pontosan egy spontán lovas kiruccanás. Két évvel később, szeptember elején, egy izzasztó nyárutón tértünk vissza közösen a szigetre, lóháton, zömében régi és új barátok kíséretében, mely a korábbi évekből fennmaradt “vendég” minőséget át is írta a közös élmények mentén elég gyorsan.
Nyílt ezzel az úttal egy újabb fejezet is – talán a könyvben – , mely nem csak az egymás mellé sorsszerűen rendeződő karakterekből áll.
2026, a Tűz ló éve, újra szőtte a lovastúrák, lovas nyaralások, utazások fonalát az én házam táján is, így hivatalosan is új néven, az EquiSoul Adventures égisze alatt írom tovább a saját történetemet.
Hitvallásom alapja, hogy a lovaglás nem csupán mozgásforma, sport, hanem egy igazán mély kapcsolódás is. Névadója és egyik ihletője, a felnövekvő tiszti hátasom Lelkem, (MySoul). Egy angol telivér és akhal teke mén tervezett liezonjából született sárga kanca.
A nemzetközi lovastúrák világába sorsszerűen, születésével egyidejűleg csöppentem 2022-ben. Az utas lét azonban pillanatok alatt váltott át hobbivá, munkává, majd hivatássá. Négy év elteltével már kiscsoportos, tempós, haladós lovastúrákat szervezek három kontinensen, az úticélok palettájára pedig mindig új színeket kever az élet.
Határokat lépünk át, hogy összekössük a lovas, a ló és a helyi kultúra lelkét is.
Szabadon vágtatunk, lelassítunk, majd mélyen elmerülünk a helyi szokásokban is. Kizárólag olyan partnerekkel és lovas szolgáltatókkal dolgozom, akik lójóléti szempontból kikezdhetetlenek, és amennyiben a területi adottságok engedik, szabad tartásban nevelik a lovaikat.
Igyekszem helyi lófajták hátán megismertetni a táj, az épített értékek szellemiségét – és a lelküket is, élhető távolságot tartva minden tömegturizmusra jellemző tucatmegoldástól. A nyeregben gyakran életre szóló barátságok, emberi kapcsolatok szövődnek, melyek nem csak az EquiSoul tartópilléreit adják, de alapot szolgáltatnak egy őszinte, megtartó közösségnek is.
Ez a szellemiség sok átfedést mutat a Sikani Horse Trek credójával is, melynek lelke és névadója, Francesco Traina, aki idén már visszatérő barátként fogadta a csapatunkat a palermoi reptéren. Az eredeti terv szerint, az utunk rögtön a Mondello Beach híres, homokos partszakaszára vezetett volna, de a várható zsúfoltság okán újraterveztük az úticélt. Egy vadabb, közvetlenebb, elhagyatottabb palermoi privát strandra vitt az utunk, ahol már a parkolóban megszabadultunk a fölösleges ruhadaraboktól. Az első csoportegyeztetés, lemosva az út porát, a kristálytiszta, meleg tengerben következett be, kilátással a Sferacavallora. (Vagy nem, de ott volt az is, és az idegenvezetés jelentős részé érintette ezt a helységnevet)
Bár a lovak alakját ezen a városi szakaszon a szemünk számára legfeljebb a szobrok őrizték, a helységnév magában hordozta az örökségét, a lelkiségét is. Palermo hivatalos turisztikai oldala szerint a név a sferrare i cavalli kifejezésből ered, utalva a köves utakra, és az ebből fakadó törvényszerű patkóveszteségre is. Tehát megérkeztünk Szicíliába, ledobtuk a ruhákat, a lovak meg a patkót és csobbantunk egyet. A település egy régi halászfalu valójában, a neve pedig nem csak az odavezető utakat rejti, hanem a tonhalcsapdák lovakkal való partrávontatásának a munkafázisára is utal.
A tonnara nem maga a csónak, hanem egy hagyományos, állandó, tonhalcsapda rendszer volt. (Mi ezekkel tavaly, a szardíniai lovastúránkon, Portoscusoban már meg is ismerkedtünk, személyesen AZ ÖREG HALÁSZ előadásában – részletes beszámolóért kattints: https://dunakanyarlovas.hu/lohaton-szardinia-szigeten-dolce-vita-a-nyeregben-es-a-hetkoznapokon-is/)
A tonhalhalászat során hálófalakat rögzítettek a tengerben, amelyek a vonuló kékúszójú tonhalakat fokozatosan egyre kisebb kamrákba terelték. A végső kamra a camera della morte, vagyis a halál kamrája volt. Eztán került kifogásra és kivontatásra a tonhal. Ezen a településen már a 15-dik században működött tonnara, mely nem egyszerűen egy halászati technika, hanem a tengerparti közösségek társadalmi és gazdasági életének központja. Hálókészítők, kötélverők, ácsok, hajójavítók és a feldolgozásban részt vevő emberek és családjaik egész sora kapcsolódott hozzá. Sferacavallo pedig a nehezen járható, sziklás környezet miatt sokáig viszonylag elszigetelt volt még a szigeten is, és saját közösségi élet alakult ki körülötte.
Az első közös úszás alkalmával egy pillanatra összeért a tavalyi szárd élményekkel fűszerezett utazásunk, egy eltűnőben lévő életforma emléke, és a múlt a jelennel, szájhagyomány útján. Én pedig igyekszem ezzel a beszámolóval is, a jövőhöz vezető útra lehelyezni még egy építőkövet. A tengerből kikászálódva még meg sem száradtunk igazán, máris a következő állomásra vitt az utunk, illetve a sofőrjeink. A kikötő mellett, ahol egymás mellett ringatóztak a vitorlások egy hangulatos butik hotel várt ránk egy éjszakára. Bájos, mediterrán, kicsit bohém szálláshely. Akik a belső udvaron kaptak helyet azok békésen hajthatták álomra a fejüket. Az utcafronti szállások… nos, hát nekünk úgy fest, hogy az éjszaka folyamán még maradt némi elintézetlen ügyünk a rémálmainkkal. Végül is ez nem egy wellnesshétvége volt, a belső udvarosok jól kipihenték magukat, a többiek meg megtanulták, hogy nem mindenki ugyanazt a túrát éli át.
Délután a nyakunkba vettük Palermot, a vendéglátónkkal és az idegenvezetőnkkel. A város ezúttal megmutatta a csendesebb arcát is és a többszáz éves fikuszait egyaránt. A mindent elsöprő mediterrán lüktetés akkor még csak ébredezett. Végigsétáltunk a belvároson, megnéztük a Teatro Massimot, a híres operaházat, és eljutottunk a “szégyen teréhez” is, a Piazza Della Vergognához, ahol a Fontana Pretoria meztelen szobrai miatt ragadt a térre ez a különös név. Palermo történelmi piacainak ekkor még csendes útjai közt is elhaladtunk, mely az utolsó nap méltó záróakkordjaként fajult hangokkal, illatokkal és áruskiáltással fűszerezett kavalkáddá. Ennek az infernálisan feltörő árushangnak külön neve is van: abbanniata-naik hívják. Nekünk pár nappal később ez a hangorkán a búcsút jelentette a szigettől, de ne szaladjunk ennyire előre.
A tucatmegoldások helyett mi itt is a pillanat sűrűjét kerestük, és meg is találtuk a palermói Vucciria piac egyik eldugott sikátorában, az Osteria Dadalìa asztalainál. Első közös vacsoránk intim, mégis zsibongóan élő díszletek között zajlott. Miközben a poharakban spritzek gyöngyöztek, az asztalra pedig megérkeztek a szicíliai konyha ikonikus remekei – a fenséges pisztáciás, rákos tészta, a tonhal-steak és a ropogós arancina –, a sikátor szűk falai között elmosódtak a határok utazók és a helyi élet között. A mellettünk elhaladó járókelők szinte súrolták a könyökünket, mégis ebben a vibráló, sűrű közegben találtunk rá arra a közvetlen, szívmelengető hangulatra, ami aztán az egész túránkat végigkísérte.
Másnap reggel elhagytuk a város zaját, hogy végleg ledobjuk a vendégjelmezt a Szikáni-hegyek szívében. Olasz szóval gazdagon fűszerezett szerpentinek vezettek a bő másfél órás út alatt az Azienda Agricola Traiana már ismerősként köszöntő felújított bakterházához, melyet idén kiegészített egy lakhatóvá alakított istállóépület is. Ez a lélekkel telt családi birtok a Sosio-völgyben, Prizzi és Palazzo Adriano között fekszik. A gazdaság története a 19-dik századra nyúlik vissza. Eredetileg állattartással, gabona- és olívatermesztéssel foglalkoztak, mely hagyományokat ma is élik, miközben a lótenyésztés is húzóágazattá vált a birtok életében. Ahogy átléptük a küszöböt, már családtagokká is váltunk, és az idő is visszalassult a normális menetébe. A napok feszes ritmusa feloldódott a Dolce far niente érzésében.
Nem kellett végre rohanni, minden csak úgy volt. Volt mit enni, votl kávé, voltak lovak és voltak beszélgetések is, amelyek néha hosszabbra nyúltak a tervezettnél.
Miközben történt az élet. A százéves kőfalaknak ott nem csak története van, hanem érző múltja is. Némán suttognak ezek a tartóelemek, amely ma a múltat őrző, a jelennel együtt lélegző lakóépület. Magas kőlépcsők vezetnek a csillagos égbolt felé, és a nyikorgó, érdes tapintású faajtókon, karakán, de már kicsit rozsdás vasretesz tartja távol a betolakodókat.
Az ódon felületek érintése véget nem érő történeteket mesél, melyek mind-mind a múlt lezáratlan pillanatai, amiket a Szikáni-hegyek emlékezete őriz örökre magába zárva.
Az épületbe lépve nem kell túlmagyarázni a dolgokat, a lovak látszanak az ablakból, a szamár pedig reggel pontban hétkor üdvözli a kispajtását, aki szintén szamár. Természetesen ő pedig jó hangosan visszaköszön.
A stílusos ébresztőt követi a szívmelengető szicíliai napfelkelte, a családtagok jövés-menése, és azok érkezése, akik a lovakért felelnek. Egy együtt lélegző rendszer részei lettünk viszonylag hamar minden reggel, és talán ebben rejlik a hely varázsa is. Elvégre nem egy klasszikus lovastúra célpont, de mégis az. Az ember még el se indult, már visszavágyik. Nem azt érzi, hogy kapott egy szobát, hanem helyet kapott valakinek az életében a Traina birtokon, miközben tényleg lelassult az idő.
A család egyébként a nyolcvanas évek óta tenyészt Franches Montagnes lovakat, vagyis Freibergereket. Bevallom, engem ez ménesgazdaként is meglepett. Jól alkalmazkodó, erős és nyugodt természetű lovakként tartják őket számon. Svájc egyetlen őshonos lófajtája a svájci Jura-fennsíkról származik. Hagyományosan könnyű igásló, nagyjából 150-160 cm marmagasságú és 550-650 kg körüli, nem nagy, de erős, kompakt, izmos ló. Évszázadokon keresztül mezőgazdasági munkában, fuvarozásban, majd a svájci hadseregben is használták. Az a fajta ló, aki megy veled, nem kérdez, nem hivalkodik. A farmon az állományt néhány arab és Connemara póni vérvonalával is kiegészítették, és kísérleti jelleggel korábban bekerültek szicíliai munkalovak és vadlovak is a tenyészprogramba. A lovak legfőbb karakterét azonban alapvetően a Freiberger adja, a svájci óramű. Az erő, a nyugalom és biztos léptek és az együttműködés szimfóniája a sörény alatt. A 19-dik században merült fel a fajtatenyésztés részéről, hogy egy mozgékonyabb, könnyebb, de hegyvidéki környezetben ugyanolyan használható lovat hozzanak létre. Így került az angol telivér vér is a fajtába, amiről egyet biztosan lehet tudni, az alapkoncepció egész biztosan gyorsul tőle. A szívósság és a keménység találkozott a nemesítő vérrel, de legyen ennyi elég is a szakmából, térjünk vissza a lélekhez és keljünk útra. Na de nem kapkodva. A kényelmes szieszta után süppedjünk bele a napba és nyújtózzunk el a százéves agavé-k tövében. Kóstoljuk meg az érett és kevésbé érett fügéket, és érkezzünk meg fejben is. Aztán jöhetnek a lovak.
Ki milyet szeretne, milyenhez szokott? Itt történik valami, ami egyébként egyetlen lovastúrán sem szokott. Itt nem lovat kaptunk, hanem lovast választottak a lóhoz. Ezen a birtokon sokkal nagyobb hangsúlyt kapott az, hogy kihez milyen ló illik, mint bárhol máshol a világon ahol eddig jártam. Ez biztonságérzetet ad, és kiszámíthatóságot, még úgy is, hogy nem tudtuk milyen történetekbe visznek majd bele minket a hátasaink a következő napokban.
A lovaglásaink történetét, már egy korábbi beszámoló lekrónikálta 2024-ből, így most azzal nem szaporítanám tovább az egyébként is záporozó karakterek sorát. (A link itt található: https://dunakanyarlovas.hu/lohaton-sziciliaban-az-almatlan-vulkanok-foldjen-jartunk/)
Bővítettük azonban a lovas portfóliót, nyakunkba vettük a vidéket és ellovagoltunk a Lago di Raia partjára és körbe is jártuk. Úgy mesélték, hogy két éve majdnem teljesen kiszáradt ez a víztározó, idénre viszont újra megtelt vízzel. Ahol azonban korábban körbe lehetett vágtázni, most legelésző szarvasmarhák és bikák miatt több legelőrészt is leválasztottak, így a tempósabb haladást nem mindenhol lehetett kivitelezni. Így is egy teljesen más, érzelmesebb arcát ismertük meg a hegyeknek és megint jártunk néhány olyan úton, ahova gyalog se jutott volna eszünkbe elindulni, nem hogy lóval. A jóleső lovaglásokat pedig követte az ebéd, majd az ellenállhatatlan szieszta, amihez hozzá lehetett szokni nagyon gyorsan.
Az ebéd, ami tulajdonképpen minden nap egy szeánsz, ahol megismerkedhettünk a paraszti konyhával. A cucina povera, azt jelenti, hogy abból főzünk amink van, és semmit nem hagyunk kárba veszni. . A hétköznapi asztalra ritkábban került például hús is, így kaptak a zöldségek, hüvelyesek, gabonák, a kenyér a tészta, a sajtok, a fűszerek nagyobb teret.
Ha marad rizs, megtöltjük, bepanírozzuk és kisütjük. Így született az arancina is, a híres szicíliai rizsgolyó. Ha pedig valami drága alapanyagot nem tudtak megfizetni, vagy megtermelni, kitalálták mivel lehet helyettesíteni. Így született a caponata, amely eredetileg hal étel volt (capona), de padlizsánból gazdaságosabb volt elkészíteni.
Talán éppen ezért ennyire kreatív a szicíliai konyha. Nem a bőségből született, hanem abból a képességből, hogy kihozzuk a kevesebből a maximumot. Ezt a szemléletét őrzik az ételek a mai napig is. Az asztal körüli életnek és az időnek amit ott töltünk szentsége van, összetartja a közösséget a mai napig. Ezt a kohéziót egyébként jelentős mértékben felgyorsítják az idegen lovasok körében a helyi borok és a mindenféle chello is. Badarság lenne azt hinni, hogy ott csak lemoncello van. Nem. Fel tud sorakozni egy tucatnyi chello, és keserűlikőr, meg nem keserű likőr is az asztalra és ebből aztán gyanútlanul születhet egy spontán kóstoló is a vacsoraasztal mellett. Meg néhány történet, amit legfeljebb elmesélni lehet a következő túrákon.
A közösségi, egész pontosan a közösségépítő vonal nagyon erősen él a térségben, bár őket is sújtják azok a jelenkori problémák, melyek az elnéptelenedett falvak sorsát hozzák magukkal. A szomszédos Prizziben például vannak olyan kezdeményezések, amelyeket fiatalok indítottak azért, hogy a korábban elköltözők egy része visszatérjen, és újra életet vigyen a faluba. 2017-ben alakult például a Sikanamente mozgalom is, egy helyi baráti társaságból. A céljuk, hogy újra életet leheljenek Prizzibe.
Minket a szikáni búcsúesténken várt Toto borospincéje, Toto szicíliai boraival. Nem egyszerűen egy borospince, de találkozóhely, megálló és közösségi tér is egyben, ahova gyakran betérnek zarándokok is. Kicsit leülnek, megpihennek, hozzák a saját történetüket, beszélgetnek egy kicsit, isznak egy pohár bort, majd mennek tovább. Aztán ott valahogy értelmet nyer, minden amiről egész utazásunk során hallottunk. Életet hoznak a ritkán lakott falak közé. Ugyanazokkal a problémákkal küzdenek ők is, mint a mi elnéptelenedő falvaink. A fiatalok elmennek tanulni, dolgozni, világot látni és vannak akik visszajönnek, de nem sokan. Még kevesebben azok, akik el se akartak menni igazán. Ők azok, akik megpróbálják újra mozgásba hozni a közösségeket és nem múzeumot, vagy skanzent akarnak csinálni a falvaikból. Átmentenek valamit a múltból a jelenbe.
A régi találkozóhelyek újra megtelnek élettel, emberekkel és élhető hétköznapokkal. Azt hiszem ez az egyik oka annak, hogy ez a vidék engem is ennyire megérint mindig. Életben tartanak valamit, amiről a mainstream vagy azt se tudja, hogy létezik, vagy teljesen feleslegesnek tartja. A bor egyébként jelentősen leegyszerűsíti ezt a folyamatot, amelyet nevezzük összekovácsolódásnak, vagy éppen közösségépítésnek.
Prizzi néveredete kapcsán gyakran emlegetik a görög “pyrizein” szót, amelynek jelentése: tüzet gyújtani, és a hegytetőn álló őrhelyekhez kapcsolják. Tűzzel és füstjelekkel lehetett figyelmeztetni a környező településeket a közeledő veszélyre. Mi is felmásztunk a legmagasabb pontra, majd összeálltunk egy fényképre.
A szikla szélén állva, alattunk a Szikáni-hegység páratlan látványt nyújtó vonulatával, mögöttünk pedig mindazzal, amit az elmúlt napokban közösen átéltünk. Aztán visszamentünk a farmra, egy újabb vacsora, nevetés, beszélgetés erejéig, majd lassan elengedtük Szicíliát.
Egész pontosan engedtük volna, de Szicília nem adja olyan könnyen magát, a visszatérés vágyát már előre bekódolta a következő évre is. Másnap Palermo a hangosabbik, nyüzsgő arcával búcsúzott tőlünk mielőtt felszálltunk a repülőre, de már akkor sejtetni lehetett: a nagy sikerre való tekintettel jövőre duplázunk.
2027-ben, két rövidebb lovas élménycsomag is a palettánkra kerül, szóval ha nem akarsz lemaradni, figyeld a kiírásokat az EquiSoul Adventures oldalán!
Lejegyezte: Ledniczky Éva